Egy újabb szüléstörténet...

Kislányom kb. 4-5 hónapos lehetett, mikor először szóba került, ugyan nem rögtön, de szeretnénk neki testvért, ha lehet azért mihamarabb.

Nem kellett sokáig várnunk, Dorka lányunk első szülinapja után egy héttel pozitívat teszteltem.

Ezek után egy java részt probléma mentes terhesség következett és hogy kislányunk mellé most fiút vártunk, az valahogy még inkább álomszerűvé tette a dolgot.

Csupán az utolsó hónapot nehezítette meg a várakozás és türelmetlenkedés.

A ki írt időpont után egy nappal a nőgyógyász megvizsgált és mivel eléggé elöregedett a méhlepényem és már kétujjnyira nyitva voltam, úgy döntött, befektet a szülésig, ami ki tudja még hány nap lett volna, mert azért még várni akartak a megindítással.

Nagy nehezen sikerült még arra a napra hazakönyörögnöm magam, hogy normálisan el tudjak köszönni a kislányomtól és a férjemtől. Aznap otthon csak rendezkedtem, pár napra előre megfőztem a családra, hogy a következő napokban nélkülem erre ne legyen gondjuk és sírtam... rengeteget.

Nagyon féltettem a kislányomat, aki sosem volt még előtte 4-5 óra hosszánál többet nélkülem.

Úgy volt, hogy másnap reggel 8 órára van jelenésem a honvédban (MÁV) a szülészeten.

Este, miközben az alvó kislányomat öleltem, azt gondoltam bárcsak valami csoda folytán megindulna a szülés és nem kellene hosszú napokat feleslegesen eltöltenem a kórházban a szülésig.

Valaki odafentről meghallgathatta a kérésemet, mert még azon a hajnalon, úgy 4 óra körül jelentkeztek a fájások, szigorúan 5 percenként.

Mivel az eltelt néhány hétben voltak kósza fájásaim, nem egy, ezért csak már mikor biztos voltam a dolgomban, akkor ébresztettem a férjemet, hogy indulhatunk a kórházba, a fia úgy döntött, nem várja meg, míg az orvosok kipaterolják, inkább kijön magától.

Mindenképpen meg akartam várni, hogy felkeljen a kislány, hogy elbúcsúzhassunk, így csak reggel 7 körül indultunk a kórházba, ekkor még mindig öt percesek voltak a fájásaim, ugyan nem szaporodtak, de erősödtek.

Kislányommal könnyen ment a búcsúzás, nem nehezítette meg az elválást sírással, sőt még álmos szemekkel, de azért mosolyogva integetett is utánam, így legalább emiatt nem kellett már aggódnom.

Mivel jó idő volt, csodálatos napsütéses tavaszi reggel, így szépen elsétáltunk a kórházig, ami alig 10 percre volt tőlünk és két fájásból meg is úsztam a dolgot. Mire beértünk, valamelyest enyhültek is a fájások a sétának köszönhetőleg.

Az osztályon csöngettünk, felvettek minket és a dolog sorsszerűségét az adta, hogy ugyanazt a szülőszobát kaptuk, ahol a kislányomat, Dorkát szültem.

Ezt nagyon pozitív jelnek vettük Imivel, ugyanott, ugyanazon az ágyon fogom megszülni a kisfiam, ahol a kislányomat 20 hónappal előtte.

Vizsgálat közben kérdezték kérem-e az epidurált (nem), aztán mondták, hogy már három ujjnyira nyitva vagyok. Ezután két órán át voltam a CTG-re kötve, a fájások nem erősödtek és a fájások közti idő sem rövidült, továbbra is megmaradtak 5 perceseknek.

1/2 10 körül végre felállhattam, ez már nagyon hiányzott pocsék dolog fekve vajúdni. Mehettem az előkészítőbe, borotválás, beöntés, amitől nagyon féltem, kiderült alaptalanul. Még zuhany után ülhettem kicsit a labdán, ami nagyon jól esett, bár nem sokáig, mert vissza lettem zavarva az ágyra és újra rákötöttek a CTG-re, aminek nagyon nem örültem.

Kislányommal nem voltam a vajúdás alatt ágyhoz kötve, jöhettem mehettem, ahogy akartam.

Valamivel 10 után jött a doki burkot repeszteni, amitől nagyon tartottam, mert Dorkánál ez volt a legfájdalmasabb nekem, de most nem éreztem az egészből szinte semmit (hát igen kiderült, a tűs módszer hatékonyabb, mintha megint kézzel csippentették volna ki a burkot).

Imivel az idő telte alatt volt, hogy sokat beszélgettünk, közben simogatta az oldalamat, volt, hogy még nevetni is tudtam, de olyan is, hogy a fájdalomtól teljesen magamba fordultam és csak az ágykarfát tudtam szorongatni.

Próbáltam a nagy fájdalmakat jó jelnek venni és úgy felfogni, ezzel segítek a babának és biztosan szépen tágulok is közben. Délkörül megnézett a szülésznő, nagy csalódás ért, mert még mindig csak háromujjnyi voltam odalent. Szóba került, hogy kapok egy kis oxitocint, hogy felturbózzuk a dolgokat, de aztán csak ennyiben maradtunk, el is viharzott egy másik kismamához. Maradt továbbra is rajtam a CTG és még mindig a jobboldalamon feküdtem, már lassan több mint 4 és 1/2 órája.

Kiküldtem Imit, hogy szóljon, szeretnék felállni, sétálni, vagy legalább felülni, de nem lehetett, annyit értünk el, hogy átfordulhattam a bal oldalamra, egy rövid időre. Ekkor már úgy éreztem teljesen felemészt a fájdalom és még csak nem is mozoghattam, ez volt tényleg a legrosszabb.

Tudtam, ha járkálhatnék, labdázhatnék, enyhülne a fájdalom és biztosan jobban is tágulnék.

Később wc-re sem engedtek ki, ágytálba meg persze, hogy nem ment a pisilés, így kaptam egy szép kis katétert. Eltelt így még két óra. Délben jött a doki, megvizsgált és közölte ez alatt a majd 120 perc alatt mindössze alig egy ujjnyit tágultam csak. A fájásaim nem elég hatékonyak, még ha én olyan erősnek is érzem őket, így jöhet az oxitocin.

Ekkor pedig már keményen tolófájásaim voltak, a baba nagyon jönni akart kifelé, de mondta az orvos, hogy vissza kell tartanom, mert még ott a méhszáj, ami szétrepedhet, ha így rátolok.

Az oxitocintól szépen elkezdtem tágulni, bár nagyon nehezen bírtam a fájásokkal, de legalább már felülhettem és ez is nagyon sokat segített, hogy vissza tudjam tartani a tolófájásokat.

Kisvártatva jött megint az orvos és közölte finisben vagyunk, nyomhatok.

Szétszedték alattam az ágyat és végre tolhattam.

Már kint volt a kisfiam feje búbja, amit a szülésznő öt ujjával tartott, hogy ne csússzon vissza, mikor mondta az orvos, hogy hiába nyomok, nem fog kiférni a baba.

A következő fájásnál megejtette a gátmetszést.

Kisfiam erre szinte röpült kifelé, 14 óra 24 perc volt.

Nagyon megkönnyebbültem, hogy nem lesz több fájdalom és főleg, végre itt van, épen egészségesen. Zente nem sírt, ahogy anno a nővére sem. Hagyta, hogy jól megnézzem magamnak és egy másodpercre Ő is megnézett magának engem, mielőtt éktelen ordításba kezdett.

Míg elvitték rendbe tenni, (a nem kicsit büszke apuka vigyorogva, beélesített fényképezőgéppel a kezében loholt a csecsemős nővér után) engem összevarrtak és rendbe tettek, kaptam tiszta hálóinget és ágyneműt is, aztán végre ott maradtunk hármasban.

Majdnem tökéletes volt az egész, csak épp a kislányom hiányzott nagyon mellőlünk, akkor lett volna az igazi, ha ott abban a meghitt pillanatban Ő is ott ülhetett volna mellettünk..

Alig egy órán át gyönyörködhettünk a kisfiunkban, próbálkoztuk a szopival, ami akkor még nem nagyon ment, aztán elvitték.

Engem egy újabb katéterezés után 1/4 5-kor vittek át a gyermekágyas osztályra, de csak este 10-kor kaphattam vissza a kisfiamat. Addigra már tűkön ültem és alig vártam, hogy újra a kezembe foghassam, és végre rendesen megismerkedhessünk.

Azóta már 5 hónapos nagyfiú lett, sokat alszik, keveset sír és rengeteget mosolyog.

Azt hiszem, talán az ilyen gyerekre mondják, hogy igazi álombaba.

Úgy érzem, vele lett teljessé az életünk.