Milán születése

Belépek az ajtón, pocilakó megáll, nem mozog!

Rám teszik a tappancsokat, fogjam! 20 perc, jön a nővér, hát ez nem jó, feküdjek le oldalra.

Jó vicc, menni is alig bírok...Mindegy, eleget teszek a kérésének. Újabb 20 perc, ez sem jó. Másik oldalra feküdni. Az sem jó.

Kiküld, hogy járjak egyet, egyek-igyak. Csodálkozom, hogy honnan az a sok plusz kiló? Á, dehogy. Visszahívnak, megint nem jó!

Doki jön, irány a szülőszoba!

MI?! Egyből megijedek, most mi lesz?

Adatokat felveszik, aláírok mindent, megvizsgálnak, semmi.

Innen maga már csak babával megy haza!

Hú a mindenit, mindjárt megszülesztenek - gondolom naivan - apa meg sehol!!

Mutatnak egy ágyat, oda feküdjek le. Paravánnal van elválasztva egy már megszült anyukától. A lábujjait látom.

Infúzió beköt, CTG pocakra, feküdjek.

Végre megkaparintom a mobilomat, hívom apát, hozza cuccot, jön be!

Szegénykém páros lábbal ugrik le a tetőről, és száguld a kocsival haza, aztán hozzám.

Infúzió lefolyt, baba okés.

Közben engem átfektetnek egy másik ágyra, ahol szem előtt lehetek.

Csak halkan megjegyzem, hogy ezek a kórházi ágyak jó magasak, cirkuszi mutatvány felmászni rájuk, ráadásul befele lejtenek, konkrétan beledőlök a közepébe, ha rá akarok mászni!

Vicces egy nehézkes pingvinmozgású, pocakos ágybafekvéssel próbálkozó!

Aztán megint át kellett költöznöm egy újabb másik ágyra, mert jött egy ikres anyuka és pont az én CTG gépem volt neki megfelelő! Miért ne?

Lassan kezdtem fulladozni ettől a sok felkelés, cuccolás, lefekvés gyakorlatsortól!

Mire bekecmeregtem újabb csodás ágyikómba, közölték, hogy megvan a hely az osztályon, mehetek fel!

Nem baj, legalább ők is lefáradtak a sok ágynemű áthúzásban!:)

Addigra megérkezett apa is, izgulós folyosónvárakozós arccal nézett rám kérdőn, hogy mi a helyzet?

Irány az emeletre a várandós osztályra.

Ahhoz képest, hogy szabad a hely, kábé egy órát ültünk a folyosón 50 fokban, mire egyáltalán behívtak a nővérszobába papírokat tölteni.

Végre elfoglalhattam a helyemet.

Szobatársaim igazi "bennszülöttek", nagyon régóta kórházlakók, én meg a kakukktojás.

Kicuccolok, átöltözök, aztán apával ülünk a folyosói padon, csendben, kicsit megszeppenve.

Valószínűleg akkor tudatosult bennünk, hogy TÉNYLEG GYEREKÜNK LESZ!!!

2009.06.14. vasárnap:

Viszonylag jól aludtam az éjjel, reggel lezuhanyoztam és akkor....MI EZ?

Hopp, egy nyákdugó!

Nagyon izgatott lettem, azt hittem most rögtön szülök is...Ha-ha!

Rohanok a nővérhez, aki nem lepődött meg túlságosan, ahogy én azt vártam, mondja, hogy messze vagyunk még!!

Kicsit elkenődtem. Próbáltam reggelizni, de nem ment. Aztán éreztem valami fájás-félét.

Hűha, tényleg hat a csoda-muffin!

Írom is a barátnőmnek, hogy mizu, írja, hogy ugye, hogy ugye!

Aztán jegyzeteltem a fájások idejét, és fel-alá járkáltam a szobában, nem is tudom meddig.

Közben apát is riasztottam, hogy van valami jóslófájás-félém, szerintem nem fogta fel.

Szorgalmasan körmöltem a fájások időpontját (4-5 percesek voltak akkor), még ma is őrzöm azt a kis cetlit!

Aztán egyszer csak jött a vizit (1 doki, 1 nővér), és látják ám, hogy mit csinálok.

Meg is vizsgált, nem változott a tegnap esti 1 ujjnyi tágulás.

Viszont irány a szülőszoba!

Vizsgálat, borotva (amit kérettem elhagyni, de nem volt apelláta, csupaszítás kötelező), kiderült, hogy az én kis pocaklakóm belekakilt a magzatvízbe...

Beöntés, vécé, zuhany, infúzió (oxytocinnal dúsítva), mindeközben hívom apát: gyere, szülünk!

Ő azonnal rohan át anyuékhoz, húgom, apukám kocsiba be, száguldanak a kórházba. Elfelejtettem mondani, hogy azért annyira nem mindjárt szülök!

Apukám a kocsiban öltözött át!

Én eközben járkáltam a szülőszobában, aztán lefektettek, CTG rámköt...

Apa berobog, láthatóan ideges, éhes...Mondom neki, nyugodtan kimehet kajáért, vízért, nem marad le semmiről!

Viccelődünk, nézzük a gép kijelzőjét, már tudjuk: amint emelkedik a szám, jön a fájás!

Ez egyre durvább!

Közben megérkezik a doki burkot repeszteni.

Még jó, hogy apát kiküldték, mert ha meglátta volna azt a hatalmas tűt, tutira elájul!

Most már nagyon fáj!

Mivel nem tágulok, a bébim meg hatalmas, kitalálják, hogy egyik fájást az egyik oldalon fekve, másik fájást a másik oldalon fekve töltsek...

Ez elég bonyolult művelet volt, a végén már nem is volt annyi időm két fájás között, hogy megforduljak!

Kicsit felállítanak, guggoljak, ha jön a fájás!

Akkor már sírok, hiába a kis fájdalomcsillapító, amitől konkrétan becsípve érzem magam fájásszünetekben! Megint fekvés.

NEKEM SOHA SEMMI NEM FÁJT ENNÉL JOBBAN AZ ÉLETBEN!!!

Mikor kérdezősködtem ismerősöktől, hogy milyen is a szülés, senki nem mondta ezt nekem!!!

Mondták sokan, hogy olyan, mint a menstruációs görcs...Hát ha valakinek ilyen a mensi görcse, azzal együttérzek, de szerintem nincs ilyen nő!

Egyedül anyukám mondta, hogy fáj, nagyon, de még abból sem gondoltam,hogy ennyire.

Amúgy biztosan valami más világban voltam közben, olyan homályosak az emlékeim.

Aztán jön a doktor, mondja, hogy nincs mese, muszáj császározni, mert nem fér ki a baba.

Sosem gondoltam ellenérzéssel a műtétre, most is azt mondtam, hogy oké, csak szedjék ki belőlem! (Szégyen, nem szégyen, így volt.)

Apát kérdezik, hogy bejön-e? Ezt nem meri vállalni, csak a sima szülést, megértem.

Tolókocsiba becsüccs, irány a műtő.

Egyetlen félelmem a gerincvelői érzéstelenítés!

Attól féltem, hogy elmozdulok fájás közben, és nekem annyi!

Hihetetlenül fiatal anesztes dokibá megnyugtat, hogy semmi baj nem lesz. Hiszek neki.

Felülök egy 8 emeletes ágyra, hajoljak előre! Hogyan? Legalább 6 hónapja nem csináltam!

Beadja, ééés megszűnt az az iszonyatos fájás!

Lefekszem, eltakarják az alsó felemet. Semmit sem érzek, csak matatást. Jobban mondva egy idő után erős nyomást a mellkasomnál...Szólok a szülésznőnek, ő pedig kideríti, hogy mi okozza. Az egyik asszisztáló könyökölt belém! Jól rászól.

Közben kérdezik, hogy mit várok, mondom meglepi babát. HÚ DE JÓ, örömködnek egy sort.

Nevek?

Ha kislány: Mira, ha kisfiú: Milán.

Közben megbeszélik, hogy kissé melankolikus a személyiségtípusom, és kitárgyalják a sajátjukat is, továbbá, hogy kollegina vagyok.

Más nem rémlik.

Egyszer csak hallom, hogy a szülésznő mondja, hogy fogadjunk, hogy pislog a bébi!

Mondtam én, hogy pislog!

16 óra 15 perc: KISFIÚ!!! 4300 gramm, 57 centiméter!

Még a szülőszobában szóltak, hogy ne ijedjek meg, nem engedik rögtön felsírni a babámat a meconium miatt, először leszívják.

Aztán hallom az én kicsikém hangját!

Bal oldalról a szülésznő tenyerében csücsül, megmutatják, szép lila.

Aztán elkezdenek összerakni. Messziről hallom az én drágám telitüdős ordítását, minden rendben van! Nagyon elkezdek vacogni, az anesztes orvos mondja, hogy ad egy kis melegítőt, a branülbe benyom valamit. Meg is nyugszom.

Hozzák az én Milánomat, adhatok neki egy puszit, édi kis nyomi feje van!!!

Már viszik is tovább az intenzívre megfigyelésre, antibiotikumos megelőzésre a kaki miatt.

Úgy érzem, hogy már órák óta fekszem itt..Meg is kérdezem, de mondják, hogy nem. (Azt már nem tudom, mennyi időt mondtak.)

Hányingerem van, és nem kapok rendesen levegőt.

Kész vagyok.

Műtősfiú nyakát átölelve átdob egy tolóágyra, irány az őrző.

Folyosón izguló családkám, jönnek velünk a lifttel. Mondják, hogy látták a kisbabámat, mikor vitte a szülésznő a folyosón.

Ágyba bedobnak, pocimra súly. Nagyon rossz nem érezni a lábaimat!

Rajtam kívül még ketten fekszenek a teremben.

Egyesével bejöhetnek apuék.

Megint reszketek.

Apa mutatja a képeket a bébimről, alig látom.

Aztán kidőlök.

Mikor magamhoz térek, illedelmesen köszöntöm szobatársaimat. Jó fejek.

Közben hoznak egy másik lányt is.

Kezdek fájni. Kapok fájdalomcsillapítót.

Már este van, de a babámat nem láthatom. Két szobatársam, akik korábban szültek nálam, ők láthatták még, felhozták nekik egy kicsit.

Sírok. Egyedül van az én Életem, mikor mellettem kéne lennie!

Nagyon rendes az éjszakás nővér (egyébként rajta kívül csak a dokim volt az!), utánatelefonál az én Kicsikémnek, minden rendben, csak 1 órát volt az intenzíven, már lenn van a csecsemős osztályon.

Aludni nem tudok, folyton az órát nézem...

Még aznap este 11 körül fel kellett volna kelnem, de megkímélt a nővér, majd reggel.

Na igen, a reggel.

Fel kell kelni, és elmenni zuhanyozni.

Oké, de hogyan?? Nem akart sikerülni. Különféle pozitúrákkal próbálkoztam, minden egyes mozdulat előtt rászámoltam, hogy majd háromra...

Valahogy mégis függőlegesbe hoztam magam.

Igen ám,de még át kellett mennem egy egész kórtermen!

Nem volt könnyű. Mondták, hogy majd a második felkelés könnyebb lesz. Ááá, dehogy volt könnyebb!

Közben szóltak, hogy lemehetek az osztályra, van helyem. Hurrá!

Lecuccoltam segítséggel.

Szerencsére kétágyas kórterembe kerültem (jobb, mint a többi 4-6-8 ágyas), mondjuk ha lesz legközelebb, akkor fizetek egy egyágyasért!

Hozták az ebédet, amit alig bírtam lenyelni, úgy sírtam a fájdalomtól. Szobatársam nem is mert kérdezni, látta rajtam, hogy nagyon kivagyok.

Összeszedtem magam és kimentem a nővérekhez, hogy megkaphatnám-e a babámat.

Válasz: MAGA ITT VAN??

Róluk ennyit.

Viszont ott volt Ő, a kezemben tarthattam végre, ezt a kis csodát!!!

Sokáig csak néztem, néztem...

Már akkor halálosan beleszerettem!