Kisfiam születése

2005. március 12. szombat

Hivatalosan 2005. március 23-ra voltam kiírva, és úgy éreztem ki is fogom húzni addig vagy még tovább is. A párom mindig azzal piszkált, hogy amilyen vagyok biztos április 1-én fogok szülni. A nőgyógyászom is így gondolhatta, mert a keddi látogatásomkor elmagyarázta nekem, hogy ha nem szülök meg a kiírás napján, akkor már csak egy hétig engednek, utána meginditják a szülést. Tágulni sem tágultam még ekkor, amikor megvizsgált.

Március 12-én szombaton reggel 5-kor szokás szerint felkeltem az óra csörgésre, amit már borzasztóan utáltam, mert minden reggel nagyon fáradtnak éreztem magam. De minden reggel mégis nekiindultam a munkának. Úgy terveztem, hogy 23-ig dolgozok, utána otthon maradok. Addig nem akartam otthon unatkozni, mert egyedül lettem volna, jobban éreztem magam társaságban, és biztonságban is éreztem magam, hogy vannak körülöttem emberek.

Reggel 6-kor elkezdtem dolgozni, szokásos reggeli adminisztrációs dolgok tömkelege. A nap nagyon gyorsan telt, szombat lévén nagyon sok volt a munka. Egész nap mentem, adminisztráltam, segítettem itt is ott is. Szóval nem unatkoztam. Kb. este 6 lehetett, amikor befejeztünk mindent, és párommal együtt hazamentünk. Otthon már csak tv-t nézni, meg lezuhanyozni volt energiám, de semmit az ég világon nem éreztem.

9-kor párom elzavart aludni, mint minden este, hogy másnap fel tudjak kelni 5-kor az újabb óracsörgésre. Meg legyen az 8 óra alvás. Jó kislány módjára szót is fogadtam neki.

2005. március 13. vasárnap

Éjfélkor arra ébredtem, hogy fáj a hasam, úgy mint amikor meg akar jönni, és hogy wc-re kell mennem. Elintéztem minden bajomat a fürdőszobában, majd visszafeküdtem aludni. Fél óra múlva újra arra ébredtem, hogy nagyon kell pisilnem. Ekkor már azt is éreztem, hogy itt az idő. Ültem az ágy szélén és próbáltam megbeszélni kicsi fiacskámmal, hogy még várjon egy napocskát, hogy ne 13-án szülessen:) De ö már sietni akart ki!

Szóltam páromnak, hogy szerintem lassan mennünk kell, de ő még pihengethet, mert azért még nem sürgős. Egyre gyakrabban kellett meglátogatnom a fürdőszobát.

Hajnal 4-kor úgy döntöttem, hogy indulhatunk. Felkeltettem páromat, lezuhanyoztam, felkeltettem uncsitesómat és a férjét, szedtem a motyómat, és már indultunk is. Az ambulanciára kellett menni, mert a kórház még zárva volt. Ott egy "kedves" néni fogadott, megkérdezte milyen időközönként jönnek a fájások, mondtam kb. 15 perc. Erre közölte, hogy ma ebből még nem lesz gyerek, úgyis haza fognak küldeni. Gondoltam magamban, engem ugyan nem, ha már itt vagyok, akkor én szülni fogok. Felvette az adataimat, majd felvitt a szülészetre.

Kaptam egy szép kis szobát. Át kellett öltöznöm kórházi cuccosba, és még pisit is kértek, ami nem esett nehezemre, mert állandóan kellett. Aztán jött egy néni, aki szintén nem volt túl kedves, de hát műszak vége volt, mit várjon az ember. Megvizsgált, és közölte, hogy 1 cm-re ki vagyok tágulva, még haza fogok menni. 7-kor jött szerencsére a váltás, és kaptam egy nagyon aranyos nénit. Újra kérdezett csomó mindent, megvizsgált, 4 cm-re vagyok kitágulva! Upsz! Maradunk! Ekkor mondtam páromnak, hogy most már hívhatja a családot, hogy szülünk, és hívja barátnőmet is, hogy indulhat a kórházba.

Kb. 8 óra lehetett, amikor párom szólt a nővérnek, hogy lehet mégiscsak kellene nekem az az epidurális. Megvizsgált, és közölte, hogy már késő, mert kezdünk nyomni. Közben a doktornénim is megérkezett, ö is megvizsgált. Ekkor már kicsit elég volt a sok vizsgálatból, de tartotta bennem az erőt, hogy mindjárt kezemben tarthatom a kisfiamat.

Elkezdtünk nyomni nagy erőkkel. A szülésznő biztatott, hogy jól csinálom, és mondta, hogy már érzi a fejét. Miközben vártam a következő fájásra, uncsitesóm megkérdezte, hogy akarok-e még egy gyereket, én azonnal rávágtam, hogy "Természetesen.", és már nyomtam is tovább. Fél 10 körül lehetett, amikor a szülésznő behívta a nőgyógyászomat, és miután újra megvizsgált, közölte, hogy császározni kell, mert a baba nem a földet nézi, hanem a plafont. Én csak rávágtam, hogy jó rendben, ha muszáj akkor gyerünk, csak gyorsan. Így hát neki indultunk a műtőnek. Nagy volt a sürgés forgás, nagyon sietett mindenki, én pedig folyamatos ingert éreztem, hogy nyomjak. De valahogy vissza kellett tartani. Amikor beértünk a műtőbe, át kellett másznom a műtőasztalra, fel kellett ülnöm, hogy be tudják adni az epidurálist. Nagyon rossz volt ülni, mert folyamatosan azt éreztem, hogy rajta ülök a pici fiam fején. Aztán végre lefektettek, és akkor már ott volt melettem a férjem.

Így hát megkezdődött a műtét. Én már borzasztó fáradt voltam, de még tartottam magam. Igaz rámjött egy kis rosszullét, de kaptam hánytálat és megnyugtattak, hogy ez teljesen normális és mindjárt elmúlik. Így is lett. És mire elmúlt kint is volt az én gyönyörű kisfiam. 2005. március 13-án, életem legszerencsésebb napján 11 óra 20 perckor látta meg a napvilágot. Hangosan felsírt, egy pillanatra megmutatták, majd elvitték megtörölni, megvizsgálni, de amint kész voltak hozták is megmutatni nekem. Azt sem tudtam mit mondjak neki, hogy szóljak hozzá, csak potyogtak a könnyeim. Nagyon boldog pillanatok voltak!