Kis Mazsolám születése

Férjemmel 2004 nyarán házasodtunk össze, de akkor nekem még vissza volt 3 év az egyetemből, és tisztában voltunk vele, hogy dolgoznom is kell a baba előtt, hogy meg tudjunk neki mindent adni, amire szüksége van.

Dolgoztam 15 hónapot, és megbeszéltük, hogy na, akkor jöhet a baba, és nagyon szerencsésnek mondhatom magunkat, mert a kisbabánk még abban a hónapban megfogant. Ekkor 5 és fél éves házasok voltunk.

2010. február 5-én csináltam a tesztet, de csak úgy, nem is tudom hányadik megérzésem sugallta, mert tünetem semmi nem volt. A menzeszem összevissza jött meg, sokszor 6-7 hétre, így az sem volt feltűnő, hogy nem jött meg időben. Talán kicsit fáradékonyabb voltam, de azt meg a munkára fogtam.

Itthon akkor még nem szóltam, hanem bejelentkeztem orvoshoz, és miután ő megerősítette a jó hírt, akkor mondtam el a férjemnek, hogy kisbabánk lesz, aki sírt örömében.

Szeptember 20-ra voltam kiírva.

Csodás terhességem volt, még csak hányingerem sem volt egyszer sem. Minden pillanatát élveztem, egyszerűen kivirultam. Úgy éreztem, akár több évig is el tudtam volna viselni azt az állapotot. Persze visszeresedett a lábam, és az utolsó 2 hónapban a nagy pocim, és a sok éjszakai pisilés, meg a nagy nyári meleg miatt aludni sem igazán tudtam, és az utolsó 2 hétben már félig ülve aludtam a sok savam miatt, de minden egyes perce csodálatos volt! Szóval azért voltak nehézségek, de szerintem minden felfogás és hozzáállás kérdése.

7 hetesen wellnesselni voltunk, szinte végigaludtam a 4 napot. :-)

15 hetes voltam, amikor elmentünk egy UH-ra (nem előírt), és azt mondta a doki, hogy látja a baba nemét. Kértem, hogy ne mondja meg, mert meglepetést szeretnék. De amikor ezt mondta, szinte biztosak voltunk benne, hogy fiú lesz, mert ilyen korán csak egy kukit lehet meglátni – gondoltam én.

Végig kibírtam, hogy nem kérdezem meg, még a 29. héten készült 4D UH-on is kikerültük „azt” a részt.

Minden vizsgálaton minden rendben volt.

Május 3-án, Anyák Napja után 1 nappal éreztem az első rúgást, vagy inkább boxolásnak mondanám. Nagyon jó érzés volt!

A 28. hét végéig dolgoztam, de addig is óvatosan, mert veszélyes volt a munkaköröm (baktériumok, vegyszerek, stb.)

Nyaralni is voltunk júliusban, de már nem fürödtem, csak félárnyékban pihengettem.

Augusztusban megvettük a babakocsit és a kiságyat, és berendeztünk Neki egy sarkot a mi hálószobánkban. Teltek-múltak a hetek, és eljött a Nagy Nap.

Szeptember 16. csütörtök reggel 7 óra. Erős görcsölésre ébredtem. A hasam és a derekam is fájt. Elkezdtem mérni az időt, szabályos 10 percenként jöttek, és fél percig tartottak, de el lehetett még viselni. Aztán egyre inkább a derekam kezdett fájni, nem is a hasam. Úgy éreztem, leszakad.

Aztán lementem a védőnőhöz, vérnyomást mért, pisit nézett, rendben volt minden. Mondtam, hogy kedden lesz a következő NST, még viccelődtünk is, hogy arra már biztos nem megyek.

Hát, így is lett. Ezután vásárolni voltam, közben enyhültek a görcsök, és nem is jöttek órákig. Még palacsintát is nekiálltam sütni. Aztán beszéltem anyummal telefonon, és mondta, hogy pihenjek le, mert ki tudja mi történik még este, legyen erőm.

Le is pihentem, vagyis pihentem volna, ha nem pont akkor csörög a telefon és kb. 20 perc alatt 3-szor! Ilyen nincs, gondoltam.

Na, mindegy, akkor már az a kevés kis álom is kiment a szememből.

Hazaért a férjem, vacsiztunk, aztán este 8 óra körül megint jött ez a görcs. De már sokkal erősebben. A kórházi cuccom össze volt már pakolva 3 hete (mert akkor volt egy, mint később kiderült csak jóslófájásom, bepánikoltam éjjel 3-kor és összepakoltam mindent), de még csak úgy egy halomban, nem szépen elrendezve, 1-2 dolog még hiányzott. Kicsit beijedtem, úgyhogy felhívtam anyut este 10-kor, hogy olvassa fel azt a listát amit írt, hogy mit kell vinni a kórházba, én meg mondom, hogy mi van bent a táskában, és pipálja. Jaj, de jó, hogy nem halogattam tovább!

A görcsök csak jöttek, és egyre sűrűbben, de nem a hasam fájt, hanem a derekam. Mindig azt gondoltam, hogy ilyenkor a hasa fáj az embernek, ezért még mindig nem gondoltam komolyan, hogy ez AZ lehet. Még fórumoztam is, már csak ketten-hárman voltunk, mert többen megszültek már, illetve kórházban voltak még.

Egy-egy fájásnál majdnem letörtem a szék karfáját itt a gép előtt.

Közben felhívtam a szülésznőnket, pont ő volt az egyik éjszakás, és elmondtam mi a helyzet, mondta, hogy indulni kéne lassan, mindenképp meg kell vizsgáljanak. A fogadott dokink táppénzen, gondolhatjátok mennyire „örültem”. Sokat gondolkodtunk, hogy fogadjunk-e szülésznőt is, és alig 2 héttel azelőtt fogadtuk meg, és akkor nagyon örültem, mert biztonságban éreztem magam, volt kit felhívni, volt kivel megbeszélni. Mondta a szülésznő, hogy olyan doki az ügyeletes, aki, ha vaklárma is az egész, akkor is bent tart éjszakára.

Na ez az, amit nem akartam. Eszem ágában sem volt kórházban feküdni. Hát nem mentem.

Beálltam inkább a zuhany alá. Tudtam, hogy ha elmulasztja a meleg víz, akkor csak jósló. De nem múlt, sőt! Na, akkor már tudtam, hogy ez már élesben megy.

Nagyon nagyon fájt és már 5 percenként jöttek a fájások.

Kértem a férjemet, hogy masszírozza a derekamat fájás alatt. Az nagyon jól esett.

Újra mértük az időt, már 3 percenként jöttek. Na, azért itthon szülni nem akartam, úgyhogy hívtam a szülésznőt, hogy megyünk. Autóval 10-15 perc az út, főleg éjszaka. Semmi forgalom, de az autóban is jöttek rendesen a görcsök.

Éjjel 1-re értünk az Édesanyák úti Klinikára, a szülészetre. 5 szülőszobából 1 szabad volt. Szerencsére.

Fel kellett feküdnöm az ágyra, műszer a pocakomon, aztán megvizsgált az ügyeletes doki. Éjjel 1 óra 20-kor 1 ujjnyira voltam kitágulva (a keddi vizsgálaton még teljesen zárt), aztán vártam a 2 ujjnyit, mert tudtam, hogy akkor kaphatok EDA-t. Hát, a 2 ujjnyi bizony meglett 25 perc alatt! :-) Nem akartam hinni a fülemnek.

Közben hívták a dokimat, hogyha bírja a dereka (mert azzal volt táppénzen), akkor jöjjön be. Igen ám, de mire megérkezett, már 3 ujjnyi voltam (még fél óra alatt), szóval nagyon gyorsan tágultam, ami jó, csak így lemaradtam az EDA-ról. :-(

Még beöntésre sem volt idő. Borotválni nem kellett, azt megcsinálta a férjem, mielőtt indultunk.

Mindig éjjel szerettem volna szülni, mert akkor olyan kihalt minden, és nincs az a nagy forgalom a kórházban sem, csendesek a folyosók, és mindig azt képzeltem, hogy majd ott sétálgatunk a férjemmel a sötétben, és lépcsőzünk, aztán a labdára ülök, meg bordásfalra mászok, merthogy az is volt a szobában, és akkor már ki nem hagynám :-D, meg ki akartam próbálni a sarokkádat is. :-)

Na, hát az éjszaka az megvolt, bár így utólag nem olyan jó, mert nagyon fáradt voltam, akkor már 19 órája nem aludtam egy szemet sem.

Na a sétálgatásból meg nem lett semmi, mert fel kellett feküdnöm az ágyra, és olyan fájásaim voltak, hogy élni sem volt kedvem, nem ám lépcsőzni! És nagyon gyorsan is történt minden. Nem is lett volna idő ilyenekre.

Amikor megérkezett a dokim, épp csak beöltözött, és indult felém, hogy magzatburkot repesszen, és akkor, ott a szülőágyon egy nagy fájásnál elfolyt magától. Mit folyt! Elöntött! Elárasztott! Vagy 100 liternek tűnt, úgy érzésre.

A későbbieken is minden nyomásnál éreztem, hogy jön még.

Ugye epidurálist nem kaptam, de mondták, hogy szívjam azt a gázt. Hát, én szívtam, majd a fejem horpadt be, de az olyan volt, mint halottnak a csók.

De elbódított. A fájdalmat nem csökkentette, de így utólag visszagondolva, mintha kimaradtak volna számomra hosszú percek az egészből. Talán a fájdalomtól nem voltam magamnál néha, nem tudom.

A vajúdás alatt anyukám is bent volt kb. negyed órát, amíg a férjem elszívott egy cigit, de magánál a szülésnél a férjem volt velem. Azt mesélte később, hogy egyik fájásnál úgy magamhoz rántottam a pólója nyakánál fogva, hogy lefejelte az infúziós állványt. :-)

Nos, mit szépítsem a dolgot, fájt rendesen.

A legrosszabb az volt, amikor az oldalamra fordulva kellett nyomni.

A tolófájásokig másfél óra alatt eljutottam, nagyon gyorsan pörögtek az események. Férjem a fejemnél, de mindent látott. :-( Jól bírta, pedig rengeteg volt a vér. Nagyon sokszor cserélték az a 2 és fél óra alatt a lepedőmet, amíg a szülőágyon voltam.

Szóval másfél óra alatt eljutottunk odáig, hogy eltűnt a méhszáj, egyszer szóltam, hogy kakilni kell. Akkor jöhetett a nagy levegő és nyomjak, de a baba feje nagyon fent volt még, nem akart lejjebb jönni, és nagyon elhúzódott a kitolási szak. Eltartott kb. 1 órát, ami normális esetben ugye 20-30 perc körül szokott lenni. Mondta is a doki, hogy ilyet még nem is nagyon látott, hogy a tágulási szak rövidebb, mint a kitolási.

Szóval nyomtam, egyik kezemmel a férjem kezét törtem össze, a másikkal a szülőágy rácsát, meg is lett az eredménye, mert olyan izomlázam volt 2 napig a karomban, hogy alig bírtam felemelni.

Mondta a doki, hogy még 20 percet kapok, aztán nem mondta mi lesz, de hallottam, hogy konzultálnak a szoba előtt a császárról. Na, több sem kellett, beleadtam apait-anyait. Jött a doki, belekönyökölt a gyomromba, meg a hasamba, azt hittem lefordulok az ágyról (de ezt előbb is megtehette volna, mert ettől lejjebb jött kisMazsolám feje). Csak nyomtam, nyomtam, bíztattak, hogy milyen ügyes vagyok. Aztán mondták, hogy már látszik a feje, simogassam meg. Akkor nagyon feszített, többször mondtam, hogy nem bírom tovább.

Éreztem a gátmetszést is. :-(

Amikor kijött a feje, akkor 1 fokkal jobb lett, aztán nyomtam tovább, úgy éreztem szétrepedek, de nem érdekelt, túl akartam lenni rajta. Tudtam, minél jobban fáj, annál előrébb tartunk, és annál kevesebb idő van hátra a fájdalom megszűnéséig, és hogy találkozzak a kisbabámmal. Végül kicsusszant a kis teste, és 2010. szeptember 17-én, egy pénteki napon, hajnali 3 óra 45 perckor 3380 grammal és 51 cm-rel megszületett Kárpáti Luca Kincső, akinek a nevének jelentése is "hajnalhasadáskor született”. :-)

Akkor, ott, tényleg minden fájdalom úgy szűnt meg, mintha elvágták volna. Azelőtt mindenki ezt mondta, és sosem hittem el, de tényleg így van.

Mondták, hogy gyönyörű kislány. Ott tudtuk meg!

Felsírt és rám tették. Nagyon fura érzés volt, hogy ez a kis síró csomag az enyém. Fel sem tudtam akkor fogni, nem tudtam hirtelen, mit mondjak neki. Csak köszöngettem, hogy „Szia, szia, hát Te vagy az?”

Aztán fürdették, mérték, stb. Apa fotózott. 10-es Apgart kapott. :-)

Aztán következett a méhlepény, ami nagyon nehezen akart megszületni, a doki majdnem 20 percig csak nyomkodta ki belőlem.

Visszahozták a kisbabámat, és amíg engem varrtak - amit a helyi érzéstelenítés ellenére végig éreztem, és iszonyúan fájt - addig apukája tartogatta, aztán megkaptam Őt, és megvolt az első szopi is, ami sikerült. :-)

Akkor már viccelődni is volt kedvem, ugye a dokimnak nagyon fájt a dereka, és nekem is az görcsölt vajúdás alatt, és mondtam neki amikor megszültem, hogy „na, doktor Úr az én derékfájásom elmúlt, és a magáé?” Jót nevettünk.

3 órát voltunk a szülőszobán 3-asban, aztán levittek az osztályra. Sajnos nagyon sok vért vesztettem, és mással ellentétben nem kelhettem fel 2 óra múlva, csak 12 múlva, így du. 4-ig feküdnöm kellett, volt katéter, meg ágytál is.

Nem akart rendesen összehúzódni a méhem, az Ergamtól sem. Jól megijesztettem a dokikat. Meg is vizsgáltak, hát azt nem kívánom senkinek, hogy szülés után 7-8 órával, úgy, hogy belül is varrni kellett egy újabb hüvelyi vizsgálaton átessen. :-(

Nagyon gyenge voltam, sokat véreztem.

De másnapra már sokkal jobban lettem. Luca baba nem sárgult be, úgyhogy már vasárnap hazajöhettünk. 2 és fél napot voltunk kórházban.

Persze a gátsebem még hetekig fájt, itthon is úgy közlekedtem, mint akinek tele a gatyája. :-)

De persze ezek már mind semmiségek, és felejthető dolgok, és mindenért kárpótol az én gyönyörűséges kislányom, aki tegnapelőtt volt 5 hónapos, és aki egy hatalmas csoda, egy igazi kisangyal! Már 6 hetes kora óta átalussza az éjszakát, és szinte egész nap csak vigyorog. És az, ahogyan rám néz, mint egy Istennőre, az leírhatatlan érzés.

A legcsodálatosabb dolog Édesanyának lenni!

Köszönöm az orvosunknak, Dr. Panka Tibornak, aki végigkísért a 9 hónap alatt, és a szülésznőnknek Melindának a közreműködést, és természetesen a férjemnek és az anyukámnak, akik mellettem álltak, és mindenben segítettek engem.

És köszönöm Nektek, hogy végigolvastátok a mi történetünket.