Érdekes (világra) érkezések II.

Volt egy nagy dilemmánk: kihez járjak terhesgondozásra? Az a doki, aki a császármetszést végezte, sajnos már nem dolgozott a kórházban, így esélyem sem volt arra, hogy a második fiamat is nála szüljem meg. Kézenfekvő volt, hogy visszamenjek a "régi" dokimhoz, aki ismeri az előzményeket és minket is, de ellene szólt, hogy a kórházban eléggé magamra hagyott. Több napig rágódtam, mire eldöntöttem, kész vagyok újra bizalmat szavazni neki. Ezt újabb pár nap követte, amíg a bátorságomat szedtem össze. Eljutottam odáig, hogy telefonon időpontot kérjek és megkönnyebbülésemre, egyszersmind meglepetésemre nem emlékezett rám a doki. Várt még rám egy kínos első találkozás, amitől annyira nem féltem, mert a férjem is elkísért (mint mindig). A kínos találkozás nem is volt kínos, sőt jó hangulatban telt és nyilvánvaló volt, hogy az orvosom a régi sérelmét (ha egyáltalán volt olyan neki) a háta mögött hagyta és tiszta lappal indított.:)

A terhességem ismét problémamentes volt, de már nem telt olyan nagy nyugalomban, mert ott volt nekem az én kis eleven ördögöm, akit nap, mint nap próbáltam felkészíteni az öcsike érkezésére.:) Egyébként nagyon okos és jól nevelt az én kis drágám, de egy igazi energiabomba, aki állandó figyelmet igényel.:)

De visszatérve a terhességemre: tényleg minden rendben zajlott, de azért a dokim elővigyázatosságból elküldött vércukor profilra, ahol az összes eredményem rendben volt. A dokimról még annyit, hogy hiába jártam a privát rendelésére, úgy alakította, hogy inkább a kórházba kelljen mennem hozzá és minél kevesebb pénzembe kerüljön a terhesgondozás. Mivel a második fiúnk is nagy baba volt, elkísért dietetikushoz, hogy még idejében megelőzhessük, a vércukor problémákat. Amikor nem volt kire bíznom a fiamat és vittem magammal a kórházba NST-re, akkor a vizsgálat ideje alatt játszott vele (nagyon kedves volt, ahogy a gumikesztyűből lufit kreált a pöcsösömnek). Szóval abszolút elégedett voltam és egyáltalán nem bántam meg, hogy a második terhességem során is hozzá jártam!!!

A 9 hónap alatt végig aggódtam, hogy megismétlődik a szülést megelőző kórházi kezelés, de nem így lett. Tervezett császárban állapodtunk meg a dokimmal, amit egyrészt az előző császár, másrészt a pici farfekvése indokolt.

Sokkal gyorsabban elröppent a 40 hét, mint az előző terhességemnél és hamar eljött a várva várt nap: 2010. 11.22.:) Reggel 8-kor találkoztunk az ambulancián a dokimmal és 09.10-kor már kinn is volt baba. Annak ellenére, hogy nem voltak rossz emlékeim az epidurális érzéstelenítéssel kapcsolatban, nem szívesen vállaltam. Nem is jött össze, hiszen az aneszteziológus hiába bökködött meg jó párszor, egyáltalán nem zsibbadtam el, így a vége altatás lett. A férjem persze megint mellettem volt, és az őrzőn az altatásból felébredve már mutogatta is a második kicsikénk képeit. Kicsit aggódva vártuk annak a bizonyos 6 órának a leteltét, de alaptalan volt a félelmünk, mert hozták nekünk a második legféltettebb kincsünket. Ő is nagy baba volt: 3850 grammal, 53 centisen született és majd' kicsattant az egészségtől.:) Én is annyira jól voltam, hogy segítség nélkül felkeltem és már az őrzőn sétálgattam. Legnagyobb meglepetésemre szinte semmi fájdalmat nem éreztem.:)

A szülést követő napok gyorsan elteltek a kórházban, mert mindenki nagyon kedves és segítőkész volt és a szobatársakkal is jól kijöttem. A dokim is minden nap rám nézett, ami nagyon jól esett.

Na jó, nem volt minden fenékig tejföl, mert egy nagyon buzgó doktornő rám hozta a frászt, amikor arra célzott, hogy talán Down kóros a gyermekem (mindezt egy hülye barázda miatt a tenyérben). Persze kiderült, hogy semmi baja a fiacskámnak, de addig betegre aggódtam magam. Mikor megnyugodtam, akkor meg szívultrahangra vitték, mert ugyanez a doktornő szívzörejt hallott. Természetesen az UH-on sem találtak semmilyen elváltozást, aminek borzasztóan örültem.:) A felesleges izgalmak ellenére én még mindig azt mondom, hogy inkább legyen egy orvos túlzottan alapos és halljon meg olyan dolgokat, amik nem is léteznek, illetve gyanakodjon tévesen, mintsem felületes legyen.:)

Az izgalmak és a gyorsan telő kórházi napok után itthon találtam magam két gyerkőccel, új feladatokkal és kihívásokkal. Ezek ellenére nagyon jól éreztem magam a bőrömben és gyorsan felépültem a műtétből. Legalábbis azt gondoltam...

Kb. másfél héttel később erős fájdalmat éreztem néha a sebem körül. A gyógyulási folyamatnak tudtam be és nem akartam ilyen kis semmiség miatt a dokimat telefonon zaklatni. Aztán állandósult és erősödött a fájdalom, pár nap múlva már csak fájdalomcsillapítók segítségével tudtam menni. Akkor ébredtem rá, hogy valami baj van, amikor egyik reggel 39.8 fokos lázzal ébredtem. Irány a kórház, ahol a dokim soron kívül fogadott, antibiotikumokat írt fel és megszondázott. Egy nap haladékot kaptam tőle, azt mondta, ha nem javul az állapotom, másnap kórházba kell feküdnöm. Aznap nem javult, sőt, mire haza értem a kórházból, még magasabb lett a lázam és még a lázcsillapítók sem vitték le (szegény férjem és anyukám egész éjjel borogatta a fejem). Másnap jelenésem volt a dokinál, aki nyugtázta, hogy már valamivel jobb a helyzet, mert megy le a gyulladás. A fájdalom ugyan nem múlt el egyszerre, de napról napra jobb lett és nem is kellett befeküdnöm a kórházba. Napi rendszereséggel tartottam a dokimmal a kapcsolatot, aki emberségből példaértékűen "szerepelt" (egyetlen vizsgálatért sem kért pénzt, viszont még jóval a munkaidején túl is eszébe jutottam, hiszen olyan is előfordult, hogy este kaptam tőle egy sms-t, amiben arról érdeklődött, hogy nincs-e lázam). Az antibiotikumoknak és a dokimnak köszönhetően viszonylag gyorsan összeszedtem magam és nagy hévvel készültem az első négyesben töltött karácsonyunkra, amikor a nagyobbik fiam beteg lett. Sima vírusos torokgyulladása volt, amit rám is átragasztott, így karácsony környékén ismét minden napom szó szerint lázasan telt. Csodálkoztam azon, hogy miért "teper le" ennyire egy egyszerű torokgyulladás és miért okoz még ez is lázat, holott nem voltam az a könnyen belázasodó típus. A két ünnep között a láz mellé ismét elviselhetetlen fájdalom társult. Nem a hasam, hanem "egy arasszal lejjebb" fájt, úgyhogy minden nap megvizsgáltattam magam az én házi dokimmal, a férjemmel.:) A "6 hetes kontrollig no szex" előírást betartottuk, úgyhogy nem is gyanakodtam semmilyen fertőzésre és vártam, hogy csillapodjon a fájdalom (a biztonság kedvéért vettem magamnak vény nélkül kapható kúpot, amit el is kezdtem alkalmazni). Nem így lett... Szilveszter napján már voltak szemmel jól látható tünetei is a fertőzésemnek, ami nagyon ijesztő volt. A neten utánanézve egy vírusfertőzés jöhetett szóba, amit anyukám fogorvos barátja több száz km-es távolságból, Miskolcról telefonon keresztül kezelt szilveszter éjjelén.:) Az általa javasolt krémektől egészen rendbe jöttem, de a kínok kínját álltam ki. Hétfőn ismét irány a kórház, ahol a dokim ismét soron kívül fogadott és megerősítette a gyanúmat a vírusfertőzéssel kapcsolatban. Elmondta, hogy az előző lázas állapot és a gyulladás váltotta ki ezt a vírusfertőzést, ami eléggé makacs és lassan gyógyul (4 hetet jósolt a betegség elmúlására).

Azóta túl vagyok a hat hetes kontrollon, ahol a dokim legnagyobb meglepetésére már teljesen gyógyultan jelentem meg.:)

Minden időmet az én két kis mini terroristámnak szentelem, akikkel nagyon boldog vagyok!! Nem azt mondom, hogy könnyű, hiszen az öcsike megszületése után kezelhetetlenné, hisztissé, akaratossá és erőszakossá vált az én korábban kiegyensúlyozott nagyobbik fiam, de ennek ellenére is fantasztikus ez az egész, ami most velem történik!:)

Igaz, még csak 8 hetes a picikém, de már tervezgetjük a következő tesót (jövő évi "projekt" lesz), mert nem tudok lemondani arról a vágyamról, hogy valaha kislányom legyen!!:)

Minden nehézség és komplikáció ellenére nagyon szerencsésnek érzem magamat/magunkat, mert tudom, rengeteg olyan fiatal nő van, aki bármikor cserélne velem, sőt még többet is vállalna az áhított gyerekért!! Nekik azt kívánom, hogy teljesüljön a vágyuk!

Köszönöm, hogy végig olvastátok a történetemet!:)