A természetes, az orvosi és az anyabarát II.

Viszonylag gondtalan, problémamentes terhességem volt. 20 hetesen még mínuszba volt a súlyom, meg se látszott rajtam a babavárás, pedig igen vékonyka voltam. Aztán pótoltam a mulasztást, híztam gyorsan 22 kg-ot. Persze most is görcsölgettem és katasztrófa volt a vérképem, de nem foglalkoztam vele. Azért csak kórházban kötöttem ki, minden tiltakozásom ellenére. Ennek csupán azért van jelentősége, mert iszonyú rossz érzésekkel jöttem haza és ez később szerintem meghatározta a szülés hangulatát. Csupán arról volt szó, hogy ebben a kórházban mindenhol láncok lógnak a plafonról, infúzió tartóként, valami agyament mobil technikai megoldásként. Én pedig bebeszéltem magamnak, hogy ez egy kínzókamra. Be is pánikoltam rendesen! Hazakönyörögtem 7 hónapos terhesen magam és kutya bajom nem volt a végéig. (Gyorsan lezavartam egy házeladást, egy költözést és egy házvételt.) Sőt még azon túl sem! Kicsi lányom ráhúzott 1 kerek hetet odabent.

20..11.30., szombat hajnal: ismerős kezdet: fájásokra ébredtem. Séta, zuhany, azután ébreszteni apát (merthogy most apás szülésre készültünk). Anyukámmal meg volt beszélve, hogy telefonálunk, ha menni kell és jön vigyázni a nagyobbikra. Csakhogy közben ideiglenesen náluk táboroztunk (megvolt ugyan az új házunk, de romosra szétvertük). Férjem kopogott be a szobájukba, hogy „mama, csörög a telefon!”.Mire anyukám felült, közölte, hogy „jó” és visszafeküdt. Apunak esett le előbb: „anyjuk, nem hallod, hogy mennek szülni!?” Mami ágyból ki, mint a villám, rohangál összevissza céltalanul. Férfiakon kitör a röhögő görcs. Konstatáltam, hogy ebből a társaságból én ugyan nem számíthatok senkire és szépen eltotyogtam mentőt hívni magamnak.

7 körül értünk be a rettegett helyre, már a lépcsőn remegett a lábam a félelemtől. Igen kellemetlen volt a 20 perces adatrögzítés egy fa székre kényszerítve, 2-3 perces fájásokkal. Nem kapkodott a szülésznő, nem volt rajtam kívül kismama.

Szokásos előkészítés után közölték, hogy ha apával akarok lenni, akkor menjek ki az aulába és sétáljunk. Lehet, hogy nekem túl nagyok az elvárásaim, de ahogy mondani szokták, „még a kutya is elbújik a vackára kölkedzeni”, engem nagyon zavart az engem bámuló cirka 20 látogató. Körben kb. 30 centi magas fotelok voltak, nagylelkűen felajánlottak nekem egyet. Lecsüccsentem, utána meg mikor jött a fájás nem bírtam kimászni belőle. Így két tök idegen közé nyomorintva élvezhettem az életet. Nagyon hamar elegem lett. Kézen fogtam apát és betörtünk az üres szülőszobába.

Nagylelkűen megengedték, hogy lefeküdjek a 4 üres ágy egyikére. Kezembe nyomták a gázmaszkot is. Gondoltam, hú de jó lesz most már nekem…hát tévedtem.

A következő 4 óra zavaros rémálomként maradt meg emlékezetemben. Szívtam a gázt ész nélkül. Ettől úgy éreztem, mintha egy burában lennék: nem tudtam megszólalni, csak nyöszörögni, messziről hallottam a hangokat, tejszerű köd vett körül. Kommunikálni nem tudtam, de a fájdalmat ugyanúgy éreztem. Fáztam és nagyon féltem. Időnként megjelent egy doki, apát kiküldte és tágította a méhszájat, burkot repesztett. Sikítozni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Közben folyamatosan zubogtatták belém az oxitocint.

Délben újra vizsgálat. Még nem tűnt el a méhszáj, mondta a doki és elment ebédelni. A maradék józan eszem is elmehetett, csak arra tudtam gondolni, hogy ha jönnek a tolófájások, akkor már hamar vége lesz, és minden erőmmel nyomtam egy nagyot. Én lepődtem meg a legjobban, hogy elindult a baba. Határtalan öröm fogott el: mindjárt vége! Szóltam apának, hogy „jön a baba”. Rohanni kezdett a doki után, de az ajtóból visszalépett, laza mozdulattal felrántotta a lepedőt rólam és bekukucskált. El is kerekedett a szeme rendesen!

A liftből szedte ki az orvost, valahonnan a szülésznők is előkerültek. Kiabáltak velem, hogy ne nyomjak, „mert még nem vettek elő a babának steril lepedőt”. Azután egyet engedtek nyomni és már vágták is a gátat. Gátvágás után rögtön ki is csusszant a pici. 12 óra 20 perckor.

Nem sírt, csak nyöszörgött a drága. A szivárvány minden színében játszott és remegett nagyon. Csúcsos volt a feje és bedagadt az egyik szeme. Nyamvadt kis béka volt. Gyönyörű volt!

Kérdezték mi lesz a neve, mire én vissza: „milyen?” (nem voltam benne biztos, hogy kislány). Mire a szülésznő: „tiszta apja!” Ránéztem a páromra és valami olyant láttam rajta, amit soha azelőtt: vegytiszta boldogságot. Csak állt ott szó nélkül és úgy nézte a lányát, mintha attól félne, hogy ha csak egyet is pislog, eltűnik a csoda.

Rátették a mellkasomra. Csúszós volt nagyon. „Fogjad!”- ijedtem meg. Négy óvó kéz között elcsendesedett a pici lány és rányitotta koromfekete szemét a világra.

Hamar pillangó lett a kukacból: ma már csodaszép kishölgy, aki megszólalásig hasonlít az apjára.

Szülés után stoppolás: fájt nagyon. A szülésznő ajánlgatta a vékonyabb tűt a dokinak, mire az közölte, hogy ő azzal szeret varrni. Közben nekem büszkén odavette, hogy csak rajta múlott, hogy nem vajúdtam egész nap. Hát tényleg: oxitocin tenger, burokrepesztés, méhszájtágítás, rémálomgáz, gátvágás. Sikerül elérnie, hogy évekig minden sejtem tiltakozzon még egy gyerek ellen.

5 nap múlva, mikor adta a zárójelentést (és várta a borítékot - amit természetesen nem kapott meg), akkor mosolygott rám először a mélyen nem tisztelt doktor úr.

De aztán eltelt pár év és már nem is tartottam olyan meredek ötletnek még egy gyereket…de ez már a következő történet!