A természetes, az orvosi és az anyabarát

19.. ősz: babát akartam, abbahagytam a fogamzás gátló tablettát,3 hónap pihi, majd hajrá. Az első két hónapban nem jött össze, nagyon elkeseredtem. A harmadik hónapban nem jött meg a menzeszem, el sem akartam hinni, határtalanul boldog voltam.

Talán 5-6 hetes terhes lehettem, amikor görcsölgetni kezdtem. Tanácsadáson helyettesítő orvos volt (akkor még orvos volt a tanácsadáson, nem csak védőnő), Dr.X.Y. Lazán odavágta, hogy holnap menjek be a kórházba egy ultrahangra, mert ”LEHET, hogy NEM is ÉL a GYEREK”.Bőgve mentem vissza a munkahelyemre. Kolléganőim azonnal kizavartak a város végén lévő kórházba. Úgy sírtam, hogy alig tudtam elmondani, miért jöttem. A nővérke kérdezte, ki volt ez az orvos, nem tudtam csak mutattam a pecsétet a kiskönyvemben. Megcsóválta a fejét és a karomnál fogva vezetett egy emelettel feljebb. Megnéztek ultrahanggal: és életemben akkor láttam először dobogni a kicsi szívét a lányomnak. A görcsöket, csak az okozta, hogy vékony voltam, nagyon feszes hasfallal és a baba igazította a helyét, az izmok meg tiltakoztak. Később pár napra azért befektettek megfigyelésre is.

Utolsó hetekben újra helyettesítés volt doki fronton: a végig rettegett, ”csak ő ne legyen” Dr.X.Y. (Aki egyébként magas, széles vállú, szőke, kék szemű, eszméletlen jóképű pasi volt.) De ez már nem ugyanaz a doki volt. Ő vette észre egyedül, hogy nagyon nagy gáz van a vérképemben: - Ha nem félnék tőle, hogy megindul a szülés, innen azonnal mentővel vitetném a kórházba és magába pumpáltatnék vagy 3 zacskó vért. Helyette maradt a napi kétszeri intravénás szuri. Mire eljött a szülés ideje, úgy néztem ki, mint egy aktív drogos. 19..07.26-ára voltam kiírva.

19..07.28. hajnal: szurkálódásokra ébredtem. Nem fájt különösebben, de rendszeresen 10 percenként jelentkezett. Mivel előző este elment a nyákdugó, biztosan tudtam, hogy IGEN, EZ AZ.

Sétálgatta, zuhanyoztam és vártam a reggelt. Gyönyörű, friss, nyári reggel köszöntött ránk, 7-kor irány a kórház. A …-i kórház egymásba nyíló szobák sora, kívülről van mellette egy hosszú folyosó. Balról bementem egyben, jobbról kitoltak külön bennünket. Az ajtón cserélgethetős kis táblán: ügyeletes Dr. X.Y. - akkor már nem is bántam.

1. szoba, vizsgáló: adatrögzítés, vizsgálat, másfél ujjnyira voltam nyitva.

2. szoba: zuhanyzó, WC, vizsgáló asztal: fazonra borotváltak és megkaptam életem első beöntését, mindjárt meditálhattam a budin és pancsikálhattam a zuhany alatt, ameddig csak jól esik, mert, hogy állítólag lazítja a feszes hasfalt. Jó volt ez a magányos órácska arra, hogy kicsit összeszedjem magam lelkileg, picit megnyugodjak.

3. szoba: öltöző: kaptam egy nyakba akasztható kulcsot és a hozzá tartozó szekrényt. Naná, hogy nem fért be a motyóm, pedig esküszöm nem volt sok. A szekrényekkel szemben ovis fogasok: az a fajta szekrény, amin elől kispad van. 9-től kettőig itt felejtettek. 10 körül már 2-3 percesek voltak a fájások, ezeket már lehetett is fájásnak nevezni. Fájtam, időt mértem és nagyon-nagyon éhes voltam! Közben végig a kislányomra gondoltam: hihetetlen volt, hogy pár óra és a kezemben tarthatom. Délután kettő körül már fújtattam rendesen: ekkor vették észre, hogy én miért ott vagyok és nem a vajúdóban. Na, vicces: mert elfelejtettek oda parkolni.

4. szoba: vajúdó: laza séta a vizsgálóba és irány a 8 ágyas kórterem, tömve nyögő, sóhajtozó pocakosokkal. Nem tudom miért, senkivel nem akartam beszélni (én a nagy dumás), visszavágytam az öltöző magányába. Rohamosan erősödtek a fájdalmaim, egyre jobban fáradtam. Gondoltam felkecmergek valahogy az ágyra pihenni egy kicsit. Ezt megszívtam: jött a következő fájás, ami fekve elviselhetetlen volt. Néhányszor megpróbáltam ezután két fájás között ledőlni, de már olyan sűrűn jöttek, hogy nem volt időm lajhármászással feljutni az ágyra és leugrani, amikor jött a fájás. Beálltam hát az ágy végébe a vasrácshoz és abba kapaszkodva azt játszottam, hogy nem vagyok ott. Olyan volt, mintha egy burokban lettem volna: elmosódtak körülöttem a hangok és csak a fájás létezett. A korábbi vizsgálatnál azt mondta a doki bácsi, hogy ha 5-ig nem történik semmi, akkor burkot repeszt.

17 óra előtt 2 perccel jött egy mindent elsöprő fájás és toccsant a padlón a Niagara vízesés. Teljesen tiszta volt a magzatvíz, de özön mennyiségű. Nem tudom, milyen hangot adtam ki, de mire kitaláltam volna, hogy most mi legyen, már a karomat fogta a nővérke és kérlelt, hogy menjek vele a vizsgálóba. Gyökeret vertem rögtön és mutattam neki, hogy tocsog a papucsom. Jót nevetett zavaromon: - Itt ez természetes kedveském. Édes hármasban vonultunk vissza a starthoz: elöl én a nővérkével, mögöttünk a takarító néni a felmosó fával sasszézva.

Nem is igazán a fájdalomra emlékszem ebből a vizsgálatból, hanem arra, hogy még mennyi trutyi jött belőlem közben. - Még egy kis kitartás, pár óra és meg lesz a baba.

Nagyon szerettem volna visszakuporodni a kispadra, de most jött értem a szülésznő.

5. szoba: szülőszoba: 6 ágyas, függönyökkel elválasztva. A negyediket vettük birtokba, pont az orvosi szobával szemben. (Persze, ha már órákra szem előtt tévesztettek, most pótolták a mulasztást: mindenki engem bámult.) 10 perces NST, azt hittem belehalok, szétszakadok darabokra. Könyörögtem, hogy hadd kelhessek fel. Rendes volt a szülésznő megengedte, de csak az ő szabályi szerint: krómozott acélcső körben az ágyon: abban kapaszkodni, széles terpesz, ő meg mögöttem áll és fél kézzel fog, fél kézzel pakolászik. Közben, hogy ne legyek úgy megijedve mindent megmutatott: fogók, injekciók, szikék, mifenék.

6 után már nem tartottak meg a lábaim, hegymászás az ágyra. Valaki a kezembe nyomott egy mobiltelefont (ez még az őskorban volt, csak néztem bután), barátnőm sírdogált benne: - Jaj, te szegény meddig tart még? - Azt mondták még pár óra - nyöszörögtem neki, mire a szülésznő jót röhögött (éppen bennem kutakodott) - Ez ugyan nem. A mobil eltűnt(azóta sem tudom, hogy elvitték, vagy simán leejtettem). Valami borzalmas feszülést éreztem odalent. Hirtelen ott állt mellettem a doki bácsi is és vihar sebesen pakolásztak steril lepedőkbe meg lábzsákokba.

És akkor azt mondta a szülésznő: - A következő fájásnál szem becsuk, nagy levegő, és amíg számolok, addig ide a tenyerembe nyom erősen, úgy mintha kakilna!

Jött a fájás (de ez már valahogy más volt: nem is fájt igazán, hanem inkább, mint egy nagy hullám vonult végig a hasamon és préselte össze a méhemet, elragadott magával), életemben mélyebb levegőt nem vettem és csak nyomtam-nyomtam. Közben a szülésznő 10 ujjal feszítette szét az „utat”.A második próbálkozásnál megszületett a fej, a harmadiknál szabályosan kirobbant belőlem a baba.

Hirtelen határtalan megkönnyebbülés öntött el, minden fájdalom megszűnt. Popsijánál és tarkójánál fogva a tenyerébe ültette a doki az én hatalmas babócámat. A feje tetejétől a lábujja hegyéig lila volt és magzatmázas, a mellkasa véres volt - vett egy mély levegőt és torka szakadtából üvölteni kezdett.

Soha nem láttam még szebbet!!! 18 óra 45-kor 4100 grammal és 55 cm-rel megszületett a kislányom.

Végig lehetett hallani, hogy merre viszik a hosszú folyosón.

Fél óra alatt rendbe tettek (nem sok dolog volt, gátvédelemmel szültem, bár akkor első gyereknél még nem volt országosan elterjedt gyakorlat). A nagyon rossz vérképem és a sok vérveszteség miatt a doki nem engedte, hogy megmozdítsanak, ott voltam órákig a szülőszobán. 23 szülés volt aznap, 8-at közvetlen közelről hallgattam végig.

Azután hozták a vacsim: fantasztikus finom volt az a májkrémes kenyér.

Éééés.... szülés után háromnegyed órával kezembe nyomtak egy meleg, mocorgó csomagot.

Bársonyos arcú, hatalmas barna szemű valaki nézett rám belőle kicsit szemrehányóan, olyan éhes volt, hogy mindkét öklét a szájába tömögette. Nem kellett tanítani szopni, úgy tapadt a cicire, mint a vákuum. Azután elszenderedett és én csak néztem órákon keresztül és nem adtam ki a kezemből… néha még ma is hihetetlen, hogy én hoztam a világra egy ilyen csodát.