Egy baba elvesztésének a feldolgozása

Tulajdonképpen azért írok, mert az utóbbi időben itt a fórumon sok szomorú történetet olvastam.

Velem 2 éve történt meg a tragédia, elképzelni nem tudtam, hogy velem ez megtörténik. Nagyon sok könyvet olvastam, próbáltam megoldást találni a bánatomra...de nem igazán sikerült. Amikor ez velem megtörtént, nem ismertem ezt az oldalt és nem tudtam kivel beszélni a témáról...

Életemben nem veszítettem el senkit, aki közel állt volna hozzám, de amikor ez velem megesett belegondolni is rossz volt, mi lesz, ha egy "élő" embert veszítek el, pl. anyukám, vagy apukám, vagy bárki, aki közel állt hozzám.

2007.10.30. Ez volt tragédiám napja.

Miért van az, hogy mai napig olyan tisztán él bennem az a nap...miért?

Emlékszem minden apró pillanatra, valahogy az a nap belém ivódott, magamba szívtam a szomorúságot és el nem tudnám feledni soha...nekem ez maradt és néhány zárójelentés, arról, hogy volt egy babám, akit elvesztettem.

Ez a kis jövevény, nem volt betervezve, de én nagyon akartam és harcoltam érte az akkori párommal, aki nagyon nem akarta őt és végül ő győzött.

Nem tudta elfogadni, hogy terhes vagyok, azt mondta nem ő az apa...nagyon fájt, de ennek ellenére én akartam a gyereket még egyedül is.

Aztán egy hajnalon közöltem, hogy megtartom...és ő sajnos tett róla, hogy ne legyen gyerekem.

Kórházba kerültem, ott semmi gond nem volt...aztán a kórházból kijöttem, boldog voltam annak ellenére, hogy egyedül maradtam, a családom is félve fogadta hírt, hisz apa nélkül egy gyerek /az én szüleim is elváltak, tudom milyen egy csonka család, de én azt gondoltam, elég a szeretet/.

2007.10.24. Kijöttem a kórházból, jöttek a csodás napok....akkor voltam talán az életben a legboldogabb!

Még ebben a nehéz szituációban is jól éreztem magam.

Áldott teher szokták mondani, de ez így volt...áldott volt, de nem teher.

Semmi gondom nem volt, ettem szépen, híztam pár kilót szép voltam, és nagyon boldog.

Visszagondolva: csodás érzés volt...én valamiféle lelki kapcsolatba kerültem ezzel a magzattal már a korai stádiumban. Tudom, akart élni, és rám vigyázni, de sajnos a kis szíve feladta...hisz annyit sírtam, annyit kínlódtam, hogy ő úgy érezte most nincs itt az ideje..és inkább visszajön máskor.

Hogy éltem meg azt a napot?

Soha nem felejtem el, borús őszi reggel volt, felébredtem és kimentem a wc-re, és egy barna csöpp vér volt a jel. De akkor én még ezt nem tudtam, hisz nem fájt semmim, se hányinger, semmi erre utaló jel nem volt, hogy valami baj van.

Bementem a nőgyógyászatra, egy orvost keresni, hisz én az előtt Budapesten voltam és kellett egy orvos a lakóhelyemről, aki ellátott volna tanácsokkal, és vigyázott volna ránk. Az ambulancián furcsán éreztem, magamat, de mégis büszke voltam, hogy végre, igaz egyedül, de örültem...de közben picit fájt, hogy más nőnek ott a partnere.

Anyu jött velem, de én nem tudtam mit kezdeni anyuval, alig kommunikáltunk, hisz mindketten féltünk...hogyan tovább?

Orvoshoz mikor bemenetem mondtam, hogy egy csepp vér jött, ő mondta semmi gond...ez ilyenkor normális, valószínű beágyazódási probléma..

Mivel nem volt panaszom, elküldött ultrahangra és ott elszállt egy élet...

A doktornő kérdezte, tervezett baba-e? Mondtam, nem, de ha már itt van akkor jöjjön.

A monitort nem tartotta felém, de én nem gondoltam, hogy baj van és ekkor közölte, ez a baba már döntött a sorsáról.

Megállt a szíve...abban a pillanatban, nem tudtam sírni, csak egy űrt éreztem magam körül...

Senkinek nem kívánom, amit éreztem...és mikor kimentem a rendelőből a folyosóra, ordítottam, körülöttem boldog kismamák, apukák...és zokogtam, fájt, most, ahogy írom e sorokat, kiráz a hideg.

Nem tudom, hogy éltem túl azt a napot?

Az orvos közölte, menjen haza, búcsúzzon el a babától és másnap reggel 8-ra jöjjön.

Emlékszem anyuval beültünk a kórházi menzára és ettünk egy spenótfőzeléket. A könnyeim hulltak bele a főzelékbe...most is sírok...mert tisztán él bennem az a kép, ami akkor történt...nagyon szürke volt minden, hisz október utolsó napja volt.

Bementünk a templomba és gyújtottam egy gyertyát...elköszöntem, hisz 2 hónapot tölthettünk együtt. Pokol volt az a nap, soha nem felejtem el...azt a fájdalmat!

Másnap reggel műtét. A műtét előtt nyugodt voltam, higgadt - emlékszem az utolsó percekre mielőtt bevittek, üresnek éreztem magam körül mindent és szomorú voltam. Volt még több nő is a kórteremben, ők párjukkal szomorkodtak, én egyedül.

Ennek 2 éve...már lassan 3. Én azt hittem beledilizek ebbe, de tudtam, ez a baba akart élni, de érezte, hogy lehet nem jó időben érkezett és az apukája tehet arról, hogy ő most nem él.

Sokszor elképzelem, milyen lett volna. 9 hetes voltam...a nemét még nem tudtam, de tudom, kisfiú lett volna, éreztem. Mert ő nagyon erős volt és sok erőt adott nekem is.

Minden hónap 30-a egy ünnep vagy emlékezés, de nem sírok. Néha érzem, itt van...és simogatja a lelkemet...és ha szomorú vagyok, ő vigasztal, persze ezt talán páran túlzásnak vélik, de én nem hiszek a halálban, a lélek örök!

Jelen:

19 hónapja élek a mostani párommal, ő tudja mi történt velem, én szeretnék egy gyereket...persze nem most, de hamarosan.

Az én történetem egy olyan történetéhez képest, aki mondjuk pár napos babáját vesztette el, semmiség, de az alaptörténet az elvesztés...

Időt kell adnunk a gyásznak, az elengedéshez...sírjunk, ha ahhoz van kedvünk, de ne fojtsuk magunkba.

Mióta megtaláltam ezt az oldalt mindig nézegetem a történeteket...és talán nosztalgiázom is néha...milyen jó volt, mikor én babát vártam. Remélem egyszer megtapasztalom, milyen az anyaság és milyen csodás az a 9 hónap.

Mert amikor élvezhettem ezt az örömöt, csodálatos volt, semmi bajom nem volt. Életem legszebb 2 hónapja volt, még akkor is, ha sok fájdalom ért...igaz, nem tervezett baba volt...de én nagyon akartam őt.

Most is érzem, mintha belengné a szobát valami rejtélyes energia, de erről talán máskor írok.

Akikkel ez szintén megtörtént, ne szomorkodjanak, ne sírjanak, mert ők nem szeretik, ha mi sírunk...gondoljunk a jövőre, és bízzunk abban, hogy még utol ér minket a csoda...hinni kell!

Remélem lehet gyerekem, hisz nálam nem volt gond...az a vadállat pedig bűnhődjön meg érte, amit velem tett..

Talán annyit a végére, hogy az zavar, hogy nem kapott büntetést azért, ami velem történt...ha ő nem bántalmaz, most itt beszélgethetnék babás, mamás dolgokról.

A meg nem született babák angyalok, és ők majd tudják, mikor segítsenek.

Köszönöm, hogy leírhattam, amit már rég akartam, megkönnyebbültem...