Második kis csodám születése.

Ismét babát vártam. Nagyon boldog voltam, de már tudtam, hogy mit vállalok, fel voltam készülve a megpróbáltatásokra. Még élénken élt bennem a szülési fájdalom, én nem felejtettem el. Elhatároztam, hogy ezúttal epidurális fájdalomcsillapítást fogok kérni a szülésnél. A 18. héten kiderült, hogy most kisfiút hordok a szívem alatt. Kicsit furcsa volt, de nagyon örültem neki. Most is volt kajaundor, hányinger, de már nem ájultam el, mint annak idején a kislányommal. Jobban viseltem a terhességi rosszulléteket, de tovább tartottak. A 7. héttől a 17. hétig.

2009. április 8-ra voltam kiírva. Április 9-én bementünk a férjemmel reggel CTG-re a kórházba. Előtte már napok óta olyan érzésem volt, mintha a baba oldalra fordult volna. Mondtam is reggel a szülésznőmnek, Ritának. (Egy angyal.) Erre ő soron kívül elküldött ultrahangra. (Utólag is köszönet neki.) Ott megállapították, hogy a baba arctartásban fekszik, vagyis a feje nem illeszkedik rendesen a méhszájnál. A szülésznőm azonnal riasztotta az orvosomat, meg a főorvost, és nekiálltak vizsgálni. Nagyon fájt. A főorvos mindhárom ujját belenyomta a méhszájamba, és mondta is, hogy háromujjnyira nyitva vagyok. Ennek azért örültem, mert eddig csak jósló fájásaim voltak. A dokim aggódott az arctartás miatt, és megbeszéltük, hogy másnap reggel ebből mindenképpen baba lesz. Lehet, hogy császárral. Megbeszéltük, hogy másnap reggel megindítják a szülést, hátha a fájások hatására beilleszkedik rendesen a baba feje. Csodálkoztam, hogy hazaküldenek háromujjnyi tágulattal, beilleszkedési rendellenességgel. De sajnos nem volt hely a kórházban, és a főorvos nem engedélyezte az azonnali császárt.

Mondták, hogyha bármi lenne este, azonnal üljünk autóba és menjünk be az ügyeletre. Rossz érzéssel hagytuk el a kórházat. Kiböjtölve a másnap reggelt (nem történt semmi), kissé idegesen jelentkeztem a szülőszobán. Felvettek, és be is költöztettek az egyik szülőszobába. Megérkezett a dokim és a szülésznőm is. Megvizsgáltak, még mindig háromujjnyi volt. Ekkor felhelyeztek zselét a méhszájamra. Ott feküdtem, beszélgettem a férjemmel. Semmi fájásom nem volt. Egy óra múlva, reggel fél kilenckor az orvosom burkot repesztett, hátha attól beindul a szülés, és a baba feje is beáll. Éreztem a meleg (szinte forró) magzatvizet, ahogy végigcsorgott a combomon. És ekkor a doki kapkodni kezdett, mert kiderült hogy meconiumos volt a magzatvíz, vagyis a baba belekakilt. Rögtön sokan lettek a szobában, többen megvizsgáltak, és végül kimondták a végítéletet. MEG KELL CSÁSZÁROZNI. Abban a pillanatban nem is bántam. Inkább megkönnyebbültem.

Szaladtak velem a műtőbe, én csak vonszoltam magam, lepedő a lábam közé csapva. A műtő elég rideg volt, tele zöld ruhás emberrel. Az aneszteziológus egy tündéri fiatal nő volt, nagyon kedvesen foglalkozott velem, mindent elmagyarázott. Vért vettek…stb. Én meg ott ültem a műtőasztalon, és... Jöttek azok a bizonyos fájások. Alig tudtam uralkodni magamon. Segélykérően néztem a körülöttem lévő zöldruhásokra "Jönnek a fájások" mondtam nekik, de senki sem mozdult, csak néztek rám mereven. Ekkor a fogadott szülésznőm hirtelen ott volt mellettem és megfogta a kezemet. Szorongattam a kezét, minden fájás alatt. Nem akartam már mást, csak, hogy adják be azt az epidurált. Végre szólt az anesztes, hogy sikerült, beszúrta a tűt. Lefektettek, az ágy emelkedni kezdett, sürgés-forgás… és jött egy fájás. "Fáj a hasam!" kiáltottam. Mondták, hogy igen, mert még nem hatott az epidruál. Jó fejek, gondoltam. Aztán szépen melegség öntött el, és egészen nyakig lezsibbadtam. Igen, nyakig, a kezemet sem tudtam mozdítani. Jaj de megkönnyebbültem. De utána meg rögtön hánynom kellett. Mondták, hogy ez is természetes, hányjak nyugodtan. Szörnyű volt, közben csak a nyakam rándult. Végre bejöhetett a férjem. És már kezdték is.

A műtét alatt semmi fájdalmat nem éreztem, alig vártam, hogy meglássuk a babánkat. Azt éreztem, hogy nyúznak, meg matatnak, de inkább érdekes volt. Végre hallottam és éreztem is, hogy megszületett a babánk. 2009. 04. 10-én 9 óra 22 perckor, 3350 grammal, és 50 cm-rel megszületett a kisfiúnk, Márk. Futólag mutatták meg, de tökéletes volt. Fantasztikus érzés volt, pedig nem tették a hasamra, ahogy annak idején a kislányomat.

Apa vele ment, megnézte, ahogy lefürdetik. Utána visszahozták egy puszira. A buksijára adtam puszit, és annyira puha és illatos volt, hogy fantasztikus. Boldog voltam. Márk kapott egy kis antibiotikumot a magzatvíz miatt. A köldökzsinór egyszer a nyakára volt tekeredve. És arctartásban feküdt a pocimban.

Ez a szülés számomra sokkal kellemesebb élmény, mint a hét évvel ezelőtti. A császár után nagyon fitt voltam. Nem fájt annyira a seb sem. Pénteken műtöttek és vasárnap már itthon voltam! Minden jó, ha vége jó. Nem így terveztük ezt a szülést, de nem bánom, hogy így alakult. Négyen lettünk, és így kerek a világ.