Beni babám születése

A mi történetünk egy balatoni pihenéssel kezdődik, ami annyira csodálatos volt, hogy úgy tértem haza, hogy ez volt életem legeslegjobb nyaralása. Úgy 3 hétre rá volt aktuális mensim érkezése, amely késett. Volt már így máskor is, de most éreztem, hogy ez valami más, főleg akkor, amikor egy reggelen nem a kávém után, hanem a wc elé szaladtam. Irány tesztet venni. Úgy jött ki, hogy a párom akkor szülei házára vigyázott, hiszen ők nyaralni voltak, és ezért a teszt elvégzésének reggelén (3:30-kor) sírva hívtam. Értelmes szó nem jött ki a számon, de tudta, hogy ez mit jelent. Aztán anyukámmal ugyancsak ilyen telefonbeszélgetés zajlott le! Habár nem terveztünk gyereket, azért tudat alatt mindketten rettentően vágytunk rá, csak vártuk, mikor tudunk neki egzisztenciát teremteni. Döntött helyettünk pici manóm. Gyors esküvő (mindenképp akartuk, hogy házasságba szülessen), lakás intézése.

A terhesség első 3 hónapja hányásos-reggeles, aztán minden a maga medrében. Imádtam állapotosnak lenni. Minden lelet jó, gyönyörűen fejlődött. A férjem minden vizsgálaton ott volt, ahová esetleg nem tudott jönni, oda apósom kísért el (sajnos az én családom 230 km-re lakik, édesanyám nem tudott annyira részt venni a terhességben, amennyire szerettük volna). 18. héten megtudtuk, hogy fiú. Apukája majdnem ugrálva jött a körúton mellettem! Bevallom, én, mielőtt kiderült volna, lányban reménykedtem, de ahogy kiderült a neme, csakis így volt kerek a világ! (Érdekes..)

A 23-24. hét körül a terheléses cukorvizsgálat kimutatta, hogy terhességi cukrom van, habár nem vészes, de diétát kell tartanom. Ez volt az első "csapás", el is sírtam magam, én azt hittem minden kerek lesz. Aztán persze tartottam a diétát, és a terhesség eddigi szakaszában felszedett kilók stagnáltak, de a picuri nagyon jól fejlődött.

Közeledett a "vég", a pocakom hatalmasra nőtt. Telt az idő, múlt az idő, CTG, CTG, jól befordult, mégsem akart lejjebb jönni. Egyik vizsgálaton a dokink feltűnően sokáig vizsgált, elküldött UH-ra, mert szerinte óriási a baba. Az UH igazolta: 4600 g, 39. héten. Mindemellett téraránytalanság is fellépett.

Egy-két perc alatt a doktor úr asztala mellett ültem, és arról kérdezett, szerda vagy csütörtök? Mert? - kérdeztem én. Bencét ki kell venni a pocakból, hatalmas és nem szeretné, hogy bármelyikünkkel baj történjen. Császármetszés... Rettentően elkezdtem remegni, félni, de örülni, hogy végre találkozunk. Én, aki teljesen természetesen vette, hogy szülünk, szoptatunk, sajnos, egyik sem jött be.

Kedden befeküdtem, vizsgálatok, és szerda reggel, elsőként vártuk Apával a folyosón, hogy vigyenek. Csak néztünk egymásra, remegve, félve, de tudtuk, nemsoká megérkezik az Életünk. Aztán engem elvittek előkészíteni (addig Apa odakinn idegeskedett), aztán behívták az Apukát is, hiszen Ő is ott szeretett volna lenni pici fia születésénél. Szükségem is volt rá. Az érzéstelenítő hatásaként ugyebár remegtem, mint a nyárfalevél, Ő meg csak simogatta a fejem, beszélgettünk is, de nem mindenre emlékszem.

Mintegy fél óra múlva kiemelték Bencét, és pár másodperc múlva felsírt, Anyukájával együtt. Erre emlékszem... Kiszolgáltatva feküdtem ott, de anyává lettem. Gyönyörű volt már akkor: semmi máz, gyönyörű, tiszta bőr, hatalmas tüdő!

Mikor kiemelte a doktor úr a fiamat, nem csak Beni sírását, hanem a tanár úr sóhaját is lehetett hallani. Ugyanis a reggeli CTG-n nem volt mozgása Beninek, nem véletlenül: a térdétől a melléig betekerte magát. Tehát ha nem szerdán szülünk, hanem csütörtökön... Nem is gondolok rá, a jó Isten velünk volt!

4200 g, 59 cm, 9/10-es Apgar! Gyorsan gyógyultam, és hamar hazatértünk a kórházból.

Itt szeretném megköszönni a SOTE I-en dolgozó dr. Papp Csaba tanár úrnak, az intenzíves nővérkéknek (főleg Bettikének) és a csecsemősöknek a segítséget, a tanár úrnak pedig a jó döntést különösen. Végül, de nem utolsó sorban a Férjemnek, hogy ott volt velem, mert rengeteget számított.

Azóta Beni bearanyozza az életünket, gyönyörű, okos és rettentő ügyes baba. IMÁDOM, imádjuk mindannyian...