Boti érkezése egy csoda volt!

Nos, 2006. szeptember 1-én, pénteken este 9 órakor jött az első fájásom, amit nem lehetett semmivel összetéveszteni, tudtam, hogy eljött az idő a nagy találkozásra. Az első órában 10 percenként jöttek a fájások, melyet jó meleg vízben a fürdőkádban töltöttem. Aztán 10 órától rögtön 3-4 perces fájásaim lettek, és nagyon intenzívek is, mivel 1 percig tartottak. 11 órakor felhívtam a szülésznőmet, hogy mi újság van velünk, mire ő mondta, hogy próbáljak lefeküdni pihenni, mert 2 óra telt még csak a vajúdásból, kár lenne elindulni a kórházba. Úgy is tettem, de a fájások csak erősödtek annyira, hogy a szünetekbe reszketni kezdtem, mint a nyárfalevél. Így fél 12-kor újból telefonáltam a szülésznőnek, és mondta, hogy ezek tényleg nagyon erős fájások lehetnek, ha így remegek, ezért induljuk el Ceglédre a kórházba, hiszen az is még 30 perc, mire átérünk. Férjem nagy kapkodásba kezdett, rohantunk, mint az állat, de az úton nagyon óvatos volt. Útközben riasztottuk a nagymamákat, nővéremet telefonon, hogy szülni mentünk, és majd jelentkezünk, ha a bébi megszületik.

A kórházba érkezéskor a szülésznő (Andi) fogadott minket, aki a csomagomat elvette, apukát betessékelte az apaváróba, nekem meg át kellett öltöznöm hálóingbe, papucsba. Ezután az előkészítő szobán egy ágyra feküdtem, és rám tették a ctg-t, ami valóban kimutatta, hogy a fájások 3-4 percesek és igen intenzívek. Míg én feküdtem, az Andi a papírmunkát csinálta meg, illetve szólt az ügyeletes dokinak, hogy jöjjön le megvizsgálni. Kb. fél 1 körül jött a doki, és megvizsgált. Közölte, hogy bő 2 ujjnyira ki vagyok tágulva, ami szinte csoda, hogy ennyi idő alatt megtörtént, mert nekem 2 éve volt egy méhszájplasztikám, és azok a nők állítólag sokkal lassabban tágulnak. Péntek reggel a szokásos ctg-n még teljesen zárva volt a méhszájam. Tehát a doki mondandójának nagyon örültem, hiszen tudtam, hogy lépésről-lépésre előbbre vagyok, és nemsokára találkozom a kisfiammal.

Ezután átmentünk egy másik helyiségbe, borotválásra, beöntésre. Majd a jól megérdemelt tusolás következett. Mikor végeztem, visszamentem az előbbi előkészítő helységbe, és akkor már a férjem is bejött hozzám. Megint ctg-re raktak, aztán megérkezett az orvosom kb.2 órakor. Rögtön megvizsgált és mondta, hogy bő 4 ujjnyira ki vagyok tágulva, így megrepesztette a burkot és mondta, hogy mindjárt meg lesz a bébi. Felálltam a vizsgálószékről, és átmentünk a valódi szülőszobába, amit már jól ismertünk a férjemmel, hiszen ide is jártunk ctg-re.

Itt aztán felpörögtek még inkább az események. Itt is megkaptam a ctg-t, és ugye a burokrepesztés miatt még erősebb fájások következtek. Az első fájás után oxitocint kaptam, mivel a baba szívhangja a fájásnál nem felgyorsult, hanem lelassult. A harmadik fájásnál pedig mondta az orvosom, hogy nyomjak. Hát én mást se csináltam, az tuti. A harmadik fájásra 02:35-kor megszületett BOTOND 2900 g-mal és 49 cm-rel. Szinte azonnal felsírt, de nekem végtelennek tűnt az a pár pillanat. Tehát az oxitocin muszáj volt, mert a baba nyakán rajta volt a köldökzsinór, de úgy, hogy az ő jobb keze is alatta volt, mert az arcát fogta. Ezért esett le a szívverés, és ezért kellett mindent ilyen gyorsan csinálni. Ugyan csináltak gátmetszést, de a nagy vállszélesség miatt a bébi még pluszba is csinált magának utat. Akkora erővel nyomtam, hogy a mellkasom is 4 napig csupa szeplős véraláfutásos volt, illetve a szülésznőt teljesen beterítette a kilottyanó magzatvíz.

A babát rögtön a mellkasomra tették, apa pedig csak fotózott. A köldökzsinórt is ő vágta el nagy büszkén, csípőre tett kézzel. Ezután a bébit felöltöztették, engem pedig előkészítettek a varrásra, ami így sajna 1 óráig tartott, és állítom, az egész szülésbe a legszörnyűbb volt. A fájdalmat csak az csillapította, hogy végig ott volt a két szerelmem: apa és fia. A varrás után a bébit is elvitték, és apa oly bátor volt, hogy megfogta, és a doki is elköszönt, Andi pedig kicsit kettesbe hagyott minket. Abban a pillanatban előtörtek az öröm könnyei mindkettőnk szemében, ami nagyon megható volt. Éreztem, hogy valami azonnal megváltozott kettőnk között pozitív irányba. Ez a közös szülés még inkább elmélyítette a kapcsolatunkat, és a férjem rögtön apává lett. Ezután a nagyikat, nővéremet értesítettük telefonon, hogy mindenen túl vagyunk és megvan a bébi.

Miután az Andi visszajött, szólt a beteghordónak, így a férjemtől érzelmes búcsút vettem, és felvittek az emeletre, ahol egyágyas szobába kerültem. Már reggel a fél hatos szopáskor kihozták újra nekem a kisfiamat, és én csak gyönyörködtem-gyönyörködtem, és azóta is csak gyönyörködök.

A kórházban extra ellátásban részesültem. Minden nővérnek le a kalappal. Mindenben a segítségemre voltak. Vasárnap reggeltől együtt töltöttük a napokat Botonddal, ugyanis itt a baba-mama szoba alapfelszereltség. A tejem hétfő délre jött meg, így szerdán haza is jöttünk.

Azóta itthon élünk nagy boldogságban.

Boti baba már mindjárt 1,5 éves, és nagyon jó kisfiú.

Boldogságomat beárnyékolja, hogy 2007. szeptember 28-án a pocakomban meghalt Botond kisöccse, Nándi, a terhesség 24. hetében. Szörnyű fájdalom ez még mindig nekem, és nem is tudom, hogy mikor fog ez a fájdalom enyhülni.