Az én szülésem története!

Sok-sok cikket elolvastam, minden könyvet megvettem, hogy tudatosan, higgadtan s nyugodtan készülhessek a szülésre. November 21-re voltam kiírva, de aznap még hatalmas sétát tettem a városomban. Csalódtam és még nagyobbat csalódtam, amikor már beköszöntött a december is és baba még sehol.

Azt mondták, biztos a Mikulás bácsi hozza. Röhögtem, hogy milyen jó humorú emberek vesznek körül. Az utolsó NST-ről már nem engedtek haza, befektettek, mert nem vállalták a kockázatot a jól elszámolt kiírt időpont miatt.

Napokig feküdtem benn a kórházban, s csak nyugtatgattak, hogy nem egyedül megyek haza, meg hogy a héten mindenképp történnie kell valaminek, ha másnak nem egy sectiónak (császármetszésnek). Mivel nagy honvágyam volt, esténként mindig sírva feküdtem le, hazavágytam, hisz nem így terveztem...

A negyedik estén jó volt a hangulat kismamakörben. Én valósággal felfaltam egy addig számomra nem kedvelt gyümölcsöt, a mandarint. Sms-sel búcsúztam szokás szerint a férjemtől, amiben ez állt szó szerint: „Szia Szerelmem. Már megszoktam az ittlétet, jelenleg jól érzem magam, de nem ígérem, hogy holnap nem fogok sírni. Nyugodt vagyok, csak kicsit türelmetlen. Szeretlek!”

Ez az üzenet este 21:45-kor ment el.

Hajnal 1-kor felkeltem s éreztem: valami fáj. Aztán mire feleszméltem, már nagyon fájt. A szobatársak kötelességüknek eleget téve számolni kezdték a perceket. 10 perces fájásokkal keltem, vagyis ha jól értelmezem, miután elaludtam, a kislányom hamarosan útnak indult.

A folyosón a radiátor csövét csavartam s guggoltam. Az ápolónő mondta itt az idő, bekísért a szülőszobába.

Az orvos megvizsgált, aztán lezuhanyoztam, s felfektettek a szülőágyra. Kértem hadd kelhessek föl, mert szerettem volna bordásfalazni. Ott kb. negyed órát bírtam állni s kapaszkodni. Írtam a férjemnek egy sms-t hogy készülődjön. Amíg be nem ért addig a szülésznők, mint kolléganők tartottak szóval. Megbeszéltük az orvossal, hogy ha kérem, epidurális érzéstelenítést fogok kapni. Reggel 6-kor műszakváltás volt s kaptam egy új szülésznőt. Tündér volt.

Bekísérte a férjem s akkor azt mondtam, hogy most már mindenki itt van, indulhat a buli.

Viccesen hangzik de a hangulat is olyan volt, mert mindenki mosolygott. Ott a gólyaparkolóban :)))

A választott orvosom is megérkezett, aki bekötötte az oxitocinos infúziót. Na akkor már nem felfelé, hanem lefelé görbült a szám. Csendben voltam, s figyeltem a légzéstechnikára és a gyermekemre. Próbáltam vele együttműködni.

A férjemmel nem veszekedtem, nem toltam le, hogy miatta van ez az egész, hisz nem tehet róla hogy fáj... Kértem néha törölje meg a fejem s hagyjon.

A szülésznő akkor felajánlotta a nitrogén-oxidul (kéjgáz) használatát, s hogy sokat használ, ha megtanulom a helyes használatát. Maszk erősen rászorít, mély beszívás s lehet örülni..,

Nagyon jó volt, bár a mellettem levő anyukának semmit nem használt. Ezzel töltöttem el egy kis időt, mikor szóltam a férjemnek - Zoli ez már nem használ mert annyira erős a fájás, mire ő felelt - nem, csak kiszívtad a palackot. Ezen a mai napig nevetünk.

Elkezdődtek a tolófájások. Akkor letettem a gázt s csak nyomni akartam. Nem engedték.

Azt mondták 14 óra vajúdás után, hogy nem fogom tudni megszülni. Elkeseredtem, s csak húztak össze a fájások. Görnyedtem , nyomtam... Az orvos azt mondta, kockázatos rám nézve. Mondtam neki, hogy meg akarom szülni. Akkor két szülésznő, s még egy orvos neki kezdett valami akciónak, beszéltek valamit, s elvégezték a gátmetszést. Az egyik orvos a gyerek felé könyökölt, a másik tolta az ő kezét előre, a szülésznő pedig két kézzel feszítette szét a baba útját. Szegény férjem a hátam nyomta előre.

Ahogy jött ki a gyerek úgy csúszott vissza.

Tilitoliztunk.

Remegett az orvos keze a nagy erő kifejtés miatt. Azt mondta látszik a baba feje búbja most már ki kell jönnie. A következőre kérte nagyon erősen nyomjak.

És akkor…….

Kicsusszant az én kis gyönyörű hercegnőm….

Rámtették s a férjem elvágta a köldökzsinórt. Vagyis elnyiszgolta. :)))

Most sírok a csodaszép emléktől.

Leírhatatlan az az érzés. Nóri felsírt, aztán elhallgatott, nyugodt volt, de megviselt. Megtisztogatták, bebugyolálták s apa kezébe adták. Elvitték, ezt ma sem értem, miért. A szülésznő egy-egy pohár teával gratulált, ami nagyon jól esett. Kivittek a kórterembe s este mindenki hazament, mert addigra a testvéremék is beértek. Együtt nézték meg a Kistündért s elbúcsúztak aznapra. Én este még viszontláthattam Nórikát, de mindketten kábán feküdtünk a fáradtságtól.

Egy sms-re volt erőm, amit pontban 21:45-kor küldtem el, egy napra arra, amikor elköszöntem a szülés előtti a férjemtől.

Másnap, mikor felkeltem s kihozták nekem, csak sírtam, hogy milyen gyönyörű, s hogy mennyire vártam...

Nem, ne haragudjatok leírhatatlan az ami akkor történt. Csoda, vagy egy álom valóra válása.

Gyönyörű érzés...

Nem volt egy percig sem olyan érzés bennem, hogy mennyire fájt meg ilyenek, hisz a kárpótlás az nem volt semmi…

Az a nap Karácsony számomra.

A legszebb ünnep. . . . . . . .