Botond születése

Párommal 5 év együttélés után úgy éreztük, itt az ideje a családalapításnak. Esküvőt terveztünk, majd gyereket. Az én kicsi Manóm azonban közbeszólt. Az esküvőtervezés közepén, a sok rohangálás közben feltűnt, hogy már 2 hetet késik a menstruációm! Vettem tesztet, ami halványan igaz, de két csíkot mutatott. Elmentem orvoshoz, aki megerősítette, hogy gyermeket várok.

Boldog voltam, de egy kicsi félelem is volt bennem, hiszen első gyermekemet vártam. Milyen lesz? Hányni fogok? Hogy viselem majd? Fájni fog? Mi kezdek én majd egy kis csöppséggel?

Majd pár hét után félelmeim szépen megszűntek, és én nagyon boldog kismama lettem.

Terhességem problémamentesen zajlott. Minden percét élveztem! A várakozás hónapjai alatt boldogan készülődtem a kisbabám születésére. Kisfiam a 28. héten mutatta meg magát. Madarat lehetett volna fogatni velem, hisz én kisfiút szerettem volna!

2011. 02. 12-re voltam kiírva, de Botond váratott magára. Még egy hétig jártam minden másnap NST-re. Az orvosom 19-ig (szombat) adott haladékot a kis Manónak, ha nem bújik elő, be kell feküdnöm.

Én már pénteken hajnalban éles derékfájdalomra ébredtem. Sétáltam egy kicsit a lakásban, majd visszafeküdtem és reggelre elmúlt a fájdalom.

Szombaton hajnali 2-kor ugyanígy ébredtem, de ez már sokkal élesebb volt a derekam jobb felén. Sem fekve, sem ülve, sem állva nem lett jobb. Közben 10 perces fájásaim voltak, de ezeket még igen gyengének éreztem. 5 óra körül hányingerem is lett. 6 óra magasságában felhívtam az orvosomat, aki azt mondta, hogy menjek be a kórházba, mert így is kezdődhet a vajúdás!

Mire beértünk a kórházba a fájásaim elmúltak, csak a derékfájdalom nem szűnt. Megvizsgált az orvos, akkor egy ujjnyira voltam nyitva, a fájásvizsgálaton a gép pedig rendszertelen fájásokat mutatott. A szülésznő úgy gondolta ebből aznap nem lesz baba. Így is lett!

Másnap hajnalban arra ébredtem, hogy bekeményedik a hasam. Néztem az időt és 10 perces szabályos fájásaim lettek. Szóltam az ügyeletes szülésznőnek, aki azt mondta: sétáljak, várjuk meg amíg besűrűsödnek!

5 óra magasságában már 5 percesek lettek, és egyre erősebbek és egyre tovább tartottak.

Reggel fél 7 körül felvittek fájásmérésre, ahol már szép szabályos és erős fájásokat mutatott a gép. Mondták, hogy menjek a szobámba, jön az orvos és megvizsgál.

Előtte elmentem lezuhanyozni, ami közben elment a nyákdugóm!

Az ügyeletes doki megvizsgált, ekkor már bő háromujjnyira nyitva voltam. Mondták, hogy szóljak a férjemnek, ők meg hívják az orvosomat.

Megkaptam a beöntést is. Elmondhatom, hogy amennyire féltem tőle egyáltalán nem volt vészes.

Mire végeztem megjött az orvosom is és felsétáltunk a szülőszobára.

A doki burkot repesztett (8 óra 40 perckor, tudom, mert láttam a dokim óráján az időt), ekkor látta, hogy a kicsi fiam belekakilt a magzatvízbe. Ráadásul le is esett a szívverése 70 alá, így kaptam oxitocinos infúziót. Na, ettől aztán lettek fájásaim, erősek, de utólag már megérte, igaz akkor nem így gondoltam.

Azt mondta az orvosom, hogy ebből ebéd előtt nem lesz baba. El is vette a kedvemet, mert én már nagyon látni szerettem volna az én kis pocaklakómat. Apuka közben megérkezett, de nem érezte jól magát, így sűrű bocsánatkérések közepette kiandalgott a szülőszobáról. Kicsit fájlaltam is, hogy ott hagy egyedül, de utólag elmondta, hogy nem bírta nézni, ahogy szenvedek és ő nem tud segíteni.

3/4 órányi vajúdás után, szóltam a szülésznőnek, hogy kakilási ingerem van. Megvizsgált és mondta, hogy még egy kicsit kitapintható a méhszáj, de már nem sok kell és szülhetünk. Pár fájás után, aztán el is tűnt a méhszáj.

SZÜLÜNK, mondta az orvosom. Elmagyarázták, mit kell csinálni. Hogyan húzzam a lábam, hogy emeljen a fejem, hogy vegyem a levegőt. Az erős derékfájástól, ami nekem az elejétől megmaradt, nem tudtam egyedül felhúzni a lábam. Így az orvosom az egyik lábamat a derekának támasztotta, a másikat pedig a szülésznő húzta. Így segítettek. Jöttek a tolófájások, amiket már nem is éreztem fájdalmasnak. Nyomtam és nyomtam. Talán az ötödik fájás után mondta az orvosom, hogy a következőnél meglesz a baba. A gátmetszést nem is éreztem, csak azt, hogy egy pillanat alatt kicsúszott az én édes kicsi fiam, 9 óra 50 perckor. Egyből felsírt, majd morgott, mint egy kiskutya. A mellkasomra tették, ez volt életem legszebb pillanata, az én édes kisbabám megszületett 3600 grammal és 57 cm-rel.

A méhlepényem egyből a baba után ki is csúszott, így azzal nem kellett szenvednem. Elvitték megfürdetni a kisfiamat, majd kivitték apukának, amíg engem összevarrtak. Ez egy kicsit kellemetlen volt, mert nagyon sok belső varratot kaptam.

Amikor végeztek, behívták apukát. Ő pedig hozta karjában a kicsi fiúnkat, Botondot. Nagyon boldogok voltunk, így hárman. Ott voltunk még egy órát hármasban, amíg nekem lefolyt az infúzió. Majd engem letoltak az osztályra, apuka pedig hazament.

Mondták, hogy pihenjek, mert 2 óra múlva megkapom a kisfiamat és onnantól velem lesz végig, amíg haza nem megyünk.

Az 5 nap hamar elszállt, hisz Botondot csak vizitre és fürdetni vitték el, így lekötötte a napjaimat a szoptatás és a kis csoda, aki ott feküdt mellettem békésen.

Csütörtökön jöhettünk is haza.

Hálás vagyok az orvosomnak és a szülésznőnek, hogy nagyon kedvesen és segítőkészen álltak mellettem. Szorították a kezem, simogattak, amikor elkeseredtem, vagy nehezen viseltem a fájásokat. Örülök, hogy ők voltak mellettem.

A kisfiam már fél éves és nagyon kiegyensúlyozott, békés kisbaba. 6 hetes kora óta átalussza az éjszakákat, sírni is csak akkor sír, ha éhes vagy épp a fogacskája kínozza. Boldog vagyok, hogy egy KIS ANGYAL anyukája lehetek.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy megadta nekem a lehetőséget, hogy átéljem az anyaság csodálatos élményét!