Egy hosszú út - Jelena születése

2014. január 17-én pénteken hajnalban fájó torokkal, lázasan róttam a köröket a lakásban, miközben vártam, hogy leteljen végre az idő és leolvashassam az eredményt a terhességi tesztről. Hétfő óta gyanakodtam terhességre, aznap este barnáztam egy kicsit, másnaptól pedig olyan érzésem volt, mintha meg akarna jönni. Lesegettem is naponta többször, hátha megindul a vérzés, de nem történt semmi. Velem ilyen még nem fordult elő. Vasárnapig vártam volna a teszttel, mert akkor kellett volna megjönnie, de csütörtökön lebetegedtem. Gyógyszerre volt szükségem, ezért nem várhattam tovább a teszttel.

Pénteken 4 óra után nem sokkal felébredtem, kibattyogtam a fürdőszobába és elvégeztem az előkészített tesztet. Nem vártam sokat tőle, mert a kontrollcsík már az első pillanattól kezdve látható volt, de másik csík akkor még nem, gondoltam már nem is fog. Visszamentem pár perc múlva a fürdőbe, messziről vetettem egy pillantást a tesztre és elkönyveltem, hogy nincs rajta semmi. Aztán ahogy felvettem, hogy kidobjam, akkor láttam meg. Alig észrevehetően, megbújva a kontrollcsík élénken virító csíkja mellett, de ott volt. Rohantam ki a nappaliba a telefonomért, hívtam a férjemet, aki akkor éjszakás volt. Nem vette fel. Hívtam újra. Akkor sem. Végül küldtem neki egy SMS-t, hogy hívjon vissza. Fél perccel később megcsörrent a telefonom, én pedig belekrákogtam a nagy hírt: gyerekünk lesz. A bejelentést 2 perc néma csend követte. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy ott van-e még, mire közölte, hogy hát az jó, majd letette. Pár perc múlva megint hívott, akkorra tért magához. Szinte hallani lehetett a hangján, hogy fülig ér a szája.

Nem ment minden a tankönyvekben leírtak szerint, de azóta már megtanultam, hogy Jelenával sosem egyszerű az élet.:) 4 hetesen kezdődtek a rosszullétek, amik nem reggel, hanem egész nap tartottak. Munkába mindig éhgyomorra indultam el, így volt esélyem rá, hogy beérjek gond nélkül és csak ott álltam neki reggelizni, így biztosítva volt a mellékhelyiség elérhető távolságban. Kénytelen voltam 7 hetesen bejelenteni a nagy hírt a főnökömnek, amint talált szívhangot az orvosom, mert már akkor is feltűnt a munkatársaimnak a gyakori mosdóba mászkálásom. Ez az állapot csak romlott, ahogy haladtunk előre az időben és végül a 20. héten múlt el, hiába vártam a megváltást 12 hét után. Addig szinte minden reggel 20 percig öleltem a vécékagylót otthon, mintegy bemelegítésként a nap azon részére, amikor lesz is valami a gyomromban, a fürdőszoba ajtajában tehetetlenül ácsorgó férjemmel pedig nagyjából ugyanennyi alkalommal közöltem, hogy többé a közelembe se merjen jönni és ne is álmodjon több gyerekről.

A rosszullétek elmúltával a 30. hétig aztán élvezhettem a terhesség minden pillanatát. Szépen kerekedett a pocakom, tele voltam energiával és egyszerűen csak szép volt a világ. Meg se fordult a fejemben, hogy bármi gond lehet. Aztán következett az utolsó előtti ultrahang, ahol kiderült, hogy az átlagnál jobban elöregedett a méhlepényem, ami koraszüléshez vezethet, ráadásul a munkahelyi körülmények se a legmegfelelőbbek, ezért az orvos eltiltott a további munkavégzéstől és sok pihenést javasolt. Pár hétre rá arra ébredtem egyik reggel, hogy iszonyú fájdalom hasít a medencecsontomba. A baba valahogy úgy fordult az utolsó hetekben, hogy nyomta, ezért minden mozdulat rettenetesen fájt. 36. hétig azt reméltem, hogy nem indul be a szülés; onnantól pedig minden nap kérleltem a babát, hogy induljon el kifelé. Azonban hetekig nem történt még semmi.

A 39. hetet töltöttem, amikor távozott a nyákdugó. Megörültem, végre, ez már jó jel. Sokan órákkal később már babáznak. Átnéztem még egyszer a kórházi táskámat, aztán vártam. És várhattam még egy hétig, ugyanis semmi nem történt. Szeptember 28. vasárnapra voltam kiírva, előtte csütörtökön semmit se mutatott az NST, hétfőre hívtak vissza. El is könyveltem, hogy ebből jobb esetben következő héten lesz gyerek, mert semmi jelét nem láttam a szülés indulásának péntek este. Hétvégére beterveztem egy rendes takarítást, főzőcskézést, hogy valami hasznosabbal üssem el az időt, mint maratoni sorozatnézés és döglés a kanapén.

Aznap éjjel szokatlanul sokáig voltam ébren, pedig már hetek óta remekül aludtam. Hajnali háromkor tudtam végre elaludni, de nem sokkal később újra ébren voltam. Ahogy fordultam át az egyik oldalamról a másikra, erős görcsöt éreztem a hasamban, ami úgy fél perccel később elmúlt. Kibattyogtam a mosdóba, dolgom végeztével vért találtam a vécépapíron. Nem sokat, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy tudjam: elkezdődött. Pár perccel később megérkezett a férjem az éjszakai műszakból, gyorsan elküldtem aludni, amíg még lehet. Közben jöttek a fájások 15 percenként, én pedig próbáltam pihenni, ellazulni. A fájások szépen erősödtek és gyakrabban jelentkeztek, nem láttam értelmét tovább pihenni, aludni úgyse tudtam volna tőlük, ezért munkára fogtam a gimnasztikai labdámat, hátha segíti a folyamatot. 5 perces fájásoknál, mintegy 6 órával később, ébresztettem a férjemet, hogy lassan készülődjön, be kell mennünk a kórházba. Nem siettük el, úgy éreztem, hogy van még időnk bőven. Igazam is lett. A kórházban rögtön hálóingbe kellett öltöznöm, majd megvizsgált az orvos. És jött a hideg zuhany: az elmúlt 8 órában ujjbegynyit sikerült tágulni. Magyarul gyakorlatilag semmit. Méhszáj annyira fent van, hogy alig érni el, de feszes a magzatburok, hamarosan elfolyik a magzatvíz, úgyhogy már nem megyek sehova.

Átküldtek vajúdni egy kismamáknak fenntartott szobába, ahonnan rendszeresen kellett mennem a szülőszobára az orvoshoz, közben felvették az adataimat, vért vettek, pocakot mértek, a fennmaradó időben pedig szedtem a homeopátiás bogyóimat és sétálgattam, hogy minél előbb kint legyen a babám. Lassan beesteledett, a fájások továbbra is 5 percenként jöttek, de 9-ig is csak bő egy ujjnyi tágulásig jutottunk. A férjemet hazaküldték, engem pedig átvittek egy, már babásoknak fenntartott szobába. Igyekeztem csendben vajúdni, hogy ne zavarjam a többieket, főleg az ágy szélén ülve, mert még az volt a legkényelmesebb, amit el tudtam képzelni. Éjjel 1 óra körül nem bírtam tovább, visszamentem a szülőszobára, hogy nézzenek meg. Eredmény: semmi, továbbra is bő egy ujjnál tartunk, méhszájat alig érik el, magzatburok feszes. Az orvos javasolt egy fájdalomcsillapító injekciót, amiről hosszan utánajárás után kiderült, hogy elfogyott, úgyhogy nincs mit tenni, szenvedni kell tovább. A szülésznő közölte, hogy aludjak egyet, nekem pedig a nyelvemre kellett harapnom, hogy ne vágjak vissza valami csípős megjegyzéssel.

5-ig szenvedtem tovább, hol a folyosón sétálgattam, hol próbáltam olyan testhelyzetet felvenni az ágyon, hogy tudjak kicsit pihenni, de nem ment, ezért nagyrészt ültem az ágy szélén. Közben többször benéztek, hogy lássák, rendben vagyok-e. Ez alatt az idő alatt párszor elsírtam magam. Már nagyon fáradt voltam, és semmit se segített az állapotomon a tudat, hogy lassan 24 óra alatt szinte semmit se tágultam. 5-kor elvittek NST-re, aztán újra megvizsgált a doki. Ekkorra 2 ujjnyira tágultam, még mindig fent volt a méhszáj, de legalább már lehetett burkot repeszteni. Mentem az előkészítésre, közben hívtam a férjemet, hogy jöhet vissza. Szegény nem pihent semmit egész éjjel, csak a hívásomat várta, ezért 10 perccel később már bent is volt velem újra.

Bekötöttek egy rakat infúziót: először egy kis glükózt, mert már egy napja alig ettem (az is kijött belőlem), hogy legyen erőm végigcsinálni; aztán antibiotikumot a bacimra, végül az oxitocint. Az orvos burkot repesztett közben, ahol kiderült, hogy mekóniumos volt a magzatvíz, ezért nem ártana kicsit felpörgetni a dolgokat. Én abszolút egyetértettem ezzel. Az oxitocin adagját emelték, de nem hogy segített volna, csak összekuszálta a fájásaimat. Még emeltek az adagon. Így se lett jobb. Délig szórakoztunk ezzel, közben folyamatosan figyelték a baba szívhangját, én pedig a számomra legkényelmesebbnek ítélt „hadd szenvedjek csendben a labdán rugózva és mindenki hagyjon békén” módon jutottam túl az újabb és újabb fájásokon, mert se másik testhelyzet, se masszírozás, semmi nem esett jól. A férjem végig mellettem állt és beszélt hozzám, ez hatalmas segítség volt. Dél körül könyörögtem, hogy csináljanak valamit. Nem szokásom nyavalyogni, de tényleg ott tartottam, hogy nem bírom tovább, már annyi erőm se volt, hogy megtartsam magamat a labdán ülve. A férjem felsegített az ágyra, de feküdni elviselhetetlen volt, rettenetesen remegtem. Az orvos kérdéseire csak bólogatni tudtam, beszélni nem volt erőm. Újabb méhszájvizsgálat, még mindig csak két ujjnyira voltam nyitva. Ekkor kaptam meg egy méhlazító injekciót. Ha ez se segít, akkor császár, nem lehetett tovább várni a baba miatt, és látták rajtam, hogy én se húzom sokáig.

Ez az injekció meghozta a várt sikert. Majdnem egybefüggő fájásaim lettek tőle, néhány másodpercnyi időm jutott csak köztük levegőt venni. Fél órával később a vizsgálatnál kiderült, hogy végre haladunk, akkor most jöhet az EDA, ha kérem. Persze, hogy kérem. Bármit, csak ne fájjon ennyire. Mielőtt megkaptam volna, még egy vizsgálatot végzett a doki. Szerencsére, ugyanis olyan jól haladtunk, hogy addigra a tolófájások jöttek, nem volt szükség már semmire. Onnantól alig 20 perc volt még hátra a lányom megérkezéséig. Valahonnan kapartam össze erőt a kitoláshoz, amire így utólag alig emlékszem. A doki kántálta, hogy mit csináljak, csak arra figyeltem. Volt ugyan egy pillanatnyi filmszakadás az egyik fájás kellős közepén, de hamar eszembe jutott, hogy hol vagyok és mit is csinálok éppen, így folytatni tudtam. Aztán egyszer csak vége volt. Kint volt a lányom. Felnéztem és láttam, hogy viszik el. Nem sírt. Kérdeztem a dokit, hogy jól van-e a babám. Ő megnyugtatott, hogy nincs baja, fél perccel később fel is sírt néhány szobával arrébb. Végre hátradőlhettem. Nem olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Nem voltak könnyek, se túláradó érzelmek, csak a tudat, hogy végre kikapcsolhatok, nincs tovább. Mellékes volt, hogy mit ügyködik a doki, de még az a kis nyöszörgő csomag is, akit időközben betoltak, hogy láthassak. Akit 9 hónapig hordtam magamban. Akit annyira vártam. Akiért annyit küzdöttem. Borzasztóan éreztem magam utána.

Jelena szeptember 28-án 14.46-kor látta meg a napvilágot 55 centivel és 3400 grammal. Ezt követően még egy hétig voltunk kórházban, mert elkapott egy fertőzést és antibiotikumra szorult. Azóta jól van, szépen fejlődik, gyönyörű kislány. Én sok vért vesztettem, hetekbe telt nagyjából összeszedni magam testileg. Lelkileg pedig? Még nem sikerült. Talán majd egyszer. Szülés előtt mindig azt gondoltam, hogy legalább két, de inkább három gyereket szeretnék majd. Még nem tudom, hogy ez meg fog-e valósulni. Egyelőre rettegek a szülés gondolatától, igyekszem jó mélyre temetni a történteket és csak a családomra koncentrálni.