A boldogsághoz nem kell pénz

13 éves voltam, mikor elváltak a szüleim. Mindhárman jöttünk édesanyánkkal, őt választottuk. Ekkor kerültünk először rossz helyzetbe.

Újra kellett kezdeni az életet, gyakorlatilag a semmiből.

Tudtunk, hogy ha kitartunk, menni fog. Így is lett. Pár évvel később már jobban éltünk, sikerült hitelre venni házat is.

Ekkor azonban újra visszaestünk: a sok költség felemésztette minden megtakarításunkat.

Ezt már jobban felfogtam, mint az előző alkalommal, igyekeztünk is mindannyian segíteni anyunak. Szerencsére talált magának egy nagyon rendes férfit, aki azóta a férje lett.

Örülök neki, hogy ő van, különben nem tudom, anyu hogyan bírta volna ki.

Sokszor éreztem, hogy szörnyen érzi magát, főleg ünnepekkor.

Szeretett nekünk vásárolni, el se tudta képzelni, hogy ne legyen ajándékunk, hiába tiltakoztunk ellene. Tényleg nem kellett.

Az, ami kellett, rég megvolt: a szerető család, egészség, béke.

Még mindig hallom tőle, nem is egyszer, hogy hát ő még szeretett volna szerezni nekünk mindenfélét, csak hát... De nem kell a mentegetőzés.

Nem kell semmi más, csak ami eddig is megvolt, hogy együtt üljünk az ünnepi asztalnál, hogy együtt főzzünk, együtt nevetgéljünk Karácsonykor a fa alatt, még ha nem is jut igazi fenyőre.

Május van, a héten szülinapozunk. A húgomnak és nekem is most van.

Gyönyörű lesz, már most tudom. Elmegyünk sétálni a városba, anyu süt tortát nekünk, este leülünk és megesszük, de előtte még meghallgatunk egy dalt a bátyám vicces előadásában. Mindenki nevet majd.

És ráadásul egy év múlva már a kistesónk is ott fog ülni velünk. Mi kell még ezen kívül? Ez az, ami felbecsülhetetlen értékű.

Mert nekem bizony mindenem megvan: szerető szülők, testvérek és egy csodálatos férfi.