9 nap!

Szóval haladtak a napok, peregtek a percek s próbáltunk hozzászokni egy teljesen másféle életvitelhez! Mikor Nóci meglett szinte azonnal összecsiszolódtunk! Együtt aludtunk, rengeteget sétáltunk, nagyokat játszottunk s valami földöntúli boldogságban kommunikáltunk egymással!

Mivel Nórika sokat bukott kaptunk egy új tápszert, ami akkor a megoldást jelentette. Szerette a gyerkőc s nem is vettük már észre milyen az amikor amit megevett az kinn is volt! Valamivel azonban attól fogva más lett! A kicsi lány gumibogyókat kakilt s el is neveztük nyuszikának mert tényleg olyan volt a széklet! Akkor próbáltunk minden félét fajtát hátha sikerül oldani ezt a nem épp normálisnak mondható gombócokat! Nem sikerült s hetekig nem sikerült! A gyerekorvos azt mondta hogy fogadjuk el hogy ilyen és kész nem kell itt szétizgulnunk az agyunkat! Betöltöttük a tíz hónapot!

Beutaltak minket a kórházba hogy csináljanak egy ultrahangot ellenőrzés gyanánt s egy gastroenterológiai rendelésen is meg kellett jelennünk épp a kaki miatt! Mentünk!

Szépen vártuk a sorszámunkat s leültünk, s gondoltuk hamar túl leszünk a dolgon. Következtünk!

Hát ugye kikérdeztek mikor születtünk s milyen módon meg hogy mit eszünk-iszunk, stb.

Kértek hogy vetkőztessem le a babámat! Azt hittem hogy csak megmocorgatják s elengedik! Nem! Benyúltak a fenekébe s akkor a doktornő azt mondta sürgősen menjünk el egy ultrahangra! Siettünk! Féltem! S amit ő akkor érzett az beigazolódott, viszont az ultrahangos orvos is látott valamit, valahol mást! Zokogtam fájdalmamban s a csemetémet szorítottam magamhoz! Ő nem értette mi történik!

Visszamentünk a lelettel s a doktornő azt mondta baj van! A végbélnél tapintott valamit az ultrahangos nő meg egy olyan szűkületet látott egy bélszakaszon amit gyereknél még nem látott! Beszéltek valami Hirsprung betegségről! Azt sem tudom mi ez, mert a neten csak angolul találtam róla anyagot! Vettek tőlünk vért. Azt mondta nem mehetünk haza, de mivel nem volt semmink ott hazajöhettünk, de másnap menni kellett vissza!

A szomszédom pont ott dolgozik ahová minket fektettek, s azt mondta intézi hogy különleges ellátásban részesüljünk, eleve mivel barátnők vagyunk, másrészt mert én is ápolónő vagyok!

Eljött a reggel s bementünk! Olyan rossz érzésem volt mert megszakadt a szívem a gyerekért! Felvittek minket osztályra! Egyfolytában sírtam , mert mindig imádkoztam hogy kerüljük el a kórházat! Nem sikerült! Elhelyeztek minket egy sokágyas kórteremben! A nővér mondta hogy a gyerek reggel s este beöntéseket fog kapni s napi háromszor hashajtót! Ez így is történt! Nóri szenvedett s a szemében láttam a kérdést - anya, miért nem segítesz? A szívem szorult s a könnyeimmel küszködtem! Fájt látnom s éreznem a tehetetlenséget! Ez napokig ment így! Ennyi történt s egy ismételt vérvétel, mindkettő negatív!

A széklet egyszer csak rendeződött s hittük mehetünk haza! Öröm volt takarítanom a kislányom alól a kakit mert tudtam ez már jó lesz, s nem kínozza! Napok teltek el! Nagyviziten megvizsgálták Nócit s azt mondták az a valami a végbelénél eltűnt, de vajon mi volt az? Tették fel a kérdést. Gondolták hagyják a dolgot! Bejelentették hogy még lesz egy ultrahang s ha az rendben, hazamehetünk! Ezt igazából vártam is s kértem hadd menjünk, ha a továbbiak szakrendelésen rendezhetők! Az orvos egyszer csak azt mondta képzeljem el ,ha az én gyerekem nem lenne itt, akkor hogy működne a kórház? Akkor megértettem hogy csak az idő az, aminek itt telnie kell, s a pénz amiről a dolog szól! A doktornő azt mondta az a szűkület egy veleszületett dolog s nem lehet mit csinálni vele! Vagyis rendben voltunk! Az osztályon a főorvosnő azt mondta hogy írja a zárójelentést s mehetünk, de azt mondta kontroll keretében még fognak vizsgálódni s figyelemmel kísérik a szűk bélszakaszt! Mondtam rendben, ez természetes! Aztán jött egy orvos hogy maradjunk már még mert ő inkább most vizsgálgatná tovább, s hogy kellene egy olyan vizsgálat (amit amúgy elvégeznek járóbeteg rendelésen is) amire hetekre adnak időpontot, de majd kivárjuk! Na mondom ez jó... nem bírtam beszélni! Kibuktam! A lányom aznap már nem mosolygott s kezdtek rajta a depresszió jelei mutatkozni! Ült s csak nézett maga elé! Nem engedhettem ebbe beleesni mert az ő kis lelke nehezen gyógyítható! Kértem másnap hogy engedjenek haza minket! Az egyik orvos engedett a másik nem! Sírtam s könyörögtem a lányomért hogy nézzenek rá, megviselt! Akkor engedtek el! A zárójelentésen olyan dolgok szerepeltek, amiket nem kaptunk vagy csináltak Nórival! Sajnos a protekciónk nem sokat ért, mert ha kértem mindig azt mondták majd-majd! Pedig semmi dolguk nem volt a lányommal mert hajnal 5-től este 10-ig ott voltam! Mikor mondtam kolléganők vagyunk, azt mondták-és akkor mi van?? Ez betette a kaput! Viszont én sosem tennék ilyet! Nem tudnék...

Ezt majd megemésztem s próbálom elfogadni hogy nem mindenki termett az ápolói hivatásra!

Tegnap hazahoztuk Nórikámat! Egy más lányt hoztam haza! Egy megtört, megviselt kis embert akin az elmúlt napok mély nyomot hagytak! Egy mosolygós kislányból egy kissé agresszív, befelé fordult, csendes emberke lett! Nem kell neki az apja és senki, csak belém kapaszkodik s bújik! Valami fáj neki ott legbelül, s félek az az érzés az, hogy én nem tudtam neki segíteni! Lelkiismeret furdalásom van s okolom magam! Ezt hogy gyógyítsam ki?Mikor látok újabb mosolyt a kis arcán?Istenem ha hallanád egy anya könyörgését, akinek a szíve majd meghasad s ha tehetné visszatekerné az időt! Hogy mi az egyetlen kívánságom?Sírva kérem az Istent! Adja vissza a kislányom boldogságát minél hamarabb, mert belehalok a megviselt kis arc látványába! Erősnek kell lennem hogy megpróbáljam az elmúlt napokat elhalványítani! Idővel sikerül, de most még nagyon friss!