Egy gyors születés története

Azt tudni kell, hogy én nagyon pörgős kismama voltam. Rengeteget mozogtam a 9 hónap alatt. Még az utolsó nap is a padlásra létráztam nem egyszer, mivel a páromék cserepelték a tetőt. És nagyon fiatal is, épp betöltöttem a 20. életévemet, mikor megszületett Imi.

De nem bántam meg, hogy ilyen fiatalon szültem, nem tartozok az átlagos 20 évesek közé. Inkább egy kicsit koravén vagyok… És az élettársam már korban ott jár, hogy neki egyáltalán nem volt korán. Ő 32 éves. 5 éve vagyok együtt és 3 éve együtt élünk. És mindketten nagyon boldogok vagyunk a kis csöppségünkkel.

2009. július 11-én egy születésnapra voltunk hivatalosak a párommal (ez volt az az időpont, amire először kiírták a születés időpontját, de utána eltolták július 26-ára). El is mentünk, szépen nyugodtan vacsoráztunk a párom teljes lelki nyugalommal sörözgetett, mikor egy "kedves" enyhén ittas, éltesebb hölgy a fehér nadrágomra borított egy üveg kólát.

Hát nem volt más választásom, haza kellett autózzak a szomszéd városba nadrágot cserélni, és még eszembe is jutott, hogy be kellene tenni a táskám (amiben a kórházba való cuccom volt) az autóba, de aztán mégse tettem be. Sajnos.

Visszamentem a vacsorára, mindenki nagyon jól érezte magát, mikor egyszer csak elkezdődtek a fájásaim, kb. úgy 1 percenként. Egyáltalán nem ijedtem meg, mert volt már azelőtt egy héttel pár ilyen fájásom, gondoltam nem szólok még, hátha ez is csak jósló. Nem az volt, de szépen mosolyogva még egy félórát végig ültem és beszélgettem. (Talán ez is segített, hogy nem rohantam egyből a kórházba, hanem szépen elfoglaltam magam mással, nagyon jól viseltem, azt hiszem.)

Aztán mondtam a páromnak, hogy jó lenne hazaindulni, de csak az autónál mondtam meg, hogy nem biztos, hogy el tudok hazáig vezetni. Szegénykém fel se fogta, miért. Akkor már fél perces fájásaim voltak, de még hazavezettem. Szerencsére csak egy 20 perces út volt, viszont még a mai napig nem tudom, hogy értünk haza.

A párom meg sem mert szólalni mellettem, csak figyelte, hogy fehérednek el az ujjaim a kormányon és emelkedek ki az ülésből, mikor jönnek a fájások.

Mikor kiszálltam a kocsiból mondtam neki, hogy hívja a mentőket, mert megyünk vissza, csak nem bulizni, hanem szülni. Ekkorra már eléggé megvoltam rémülve, de inkább azért mert elkezdtem vérezni és megijedtem, hogy biztos valami baj van.

Amíg telefonált valahogy átöltöztem, beraktam még a hiányzó holmikat a táskámba, addigra pont ide is ért a mentő. Olyan gyorsan elindultak velem, hogy a páromnak nem is mondtak semmit, csak becsukták az orra előtt az ajtót.

A mentősnek is félúton jutott eszébe, hogy meg se kérdezte, Ő nem akart-e velünk jönni. Mondjuk addigra már szólt a sógoromnak, hogy jöjjön sofőrnek. És persze szólt anyukámnak is akik a nővéremmel egyből elindultak a kórházba.

A mentőbe meghallgatták a baba szívhangját és mikor mondtam, hogy kb. fél perces fájásaim vannak, 1 órája, nem akarta elhinni a mentős és megmérte. Aztán mikor látta,hogy valóban így van, akkor azt mondta, nem mer elvinni abba a messzebbi kórházba ahol én szerettem volna szülni, mert fél, hogy kibújik a baba még a kocsiban, ezért a közelebbi kórházba vittek.

Mikor beértünk és az ügyeletes szülésznőnek is elmondtam, hogy mi van, ő se hitt nekem, mert hát lehetetlen,hogy első gyermeknél ilyen gyorsan történjenek a dolgok. Megvizsgált és azonnal szülőágyra fektetett. Szerencsére így megúsztam minden szülés előtti kötelező dolgot (a nem evést, a beöntést, stb.). Nem jutott rá idő.

Kb. fél 1-kor értünk be a kórházba a gyönyörű kisfiam pedig már 1 óra 20 perckor a hasamon feküdt. Olyan hihetetlen volt, hogy kint van, és ott van velem. Még néha most is elgondolkozok rajta tényleg milyen csodálatos dolog ez, pedig már 4 hónapos.

Nem mondom, hogy egyáltalán nem fájt, de nem volt olyan rettenetes, mint amivel ijesztgetik a kismamákat. Igaz, kis súlyú babát szültem, mert Imike 2600 grammal és 47 cm-rel jött a világra. De mostanra már nagyon szép nagy baba lett.

És az is valóban igaz, hogy elfelejted a kellemetlen részét a dolognak, mikor azt a kis teremtményt a karodba adják. Nagyon fáradt voltam én is, már a félperces fájások közt is elaludtam, semmi másra nem vágytam, csak hogy alhassak végre. És mikor csend lett a szülőszobán, csak feküdtem az ágyon, mosolyogtam és gondolkoztam. Próbáltam felfogni az egészet. Nagyon boldog voltam. És egyáltalán nem voltam már álmos.

Nagyon sok köszönettel tartozok a nővéremnek, nagyon sokat segített. Ugyanis bent volt velem a szülés alatt végig. Nem is tudom mit csináltam volna, ha nincs ott. A párom nem akart bejönni és én sem akartam, hogy Ő legyen bent velem. De valaki kell, hogy legyen kinek a kezét szorongatni… Ő is vágta el a köldökzsinórt.

És persze nagy köszönettel tartozok még az orvosnak is. Ügyeletes orvos volt, nem fogadott. Mindezek ellenére nagyon rendesen bánt velem, és nem várta el a hálapénzt. A szülésznő szintúgy.

Hát szóval így zajlott le a kis nyuszifül világra jövetele. Én egyáltalán nem rettentem el a szüléstől. Bármikor szívesen vállalnék egy másik babát.

Remélem, hogy a kismamákat is megnyugtatja egy kicsit ez a kis történet, hogy nem feltétlen olyan borzalmas dolog a szülés, mint sokan mondják. Persze minden ember más, és én úgy gondolom, hogy ezt is mindenki másképp éli meg. De az biztos, hogy ez a világ egyik legcsodálatosabb dolga.

Míg nem éli meg az ember, el sem tudja képzelni milyen érzés, mikor rárakják azt a csöpp embert a hasára és végre megfoghatja őt.