A mi történetünk

17 éves koromban volt egy műtétem. Rathke tasak cystám volt a hormonközpontomban. Sikeresen megműtöttek, de azt nem tudták megmondani, hogy vajon mit tett már tönkre évek alatt, azt se tudták biztosra, hogy lehet-e majd babám.

Ehhez meg hozza kell írnom, hogy lánykorom óta sose volt rendszeres a menstruációm, mikor Párommal összejöttem, gondoltam, ez tartós kapcsolat lesz, félév után elmentem nőgyógyászhoz gyógyszert felíratni. Semmit nem használt, sőt, mondhatnám egy év után csak rosszabbodott a helyzet, hol kéthetente volt meg, hol kéthavonta...

Rendelős orvoshoz jártam, aki azt tanácsolta, hagyjuk abba ezt a fajtát, pihenjünk pár hónapot és kipróbálunk egy másikat. Mondanom se kell, a következő héten teherbe estem. Egyáltalán nem terveztük, hiszen Párom szüleinél laktunk, én éppen a kinevezésemre vártam (eladóból, vezetőhelyettes egy divatboltban), és nem mellesleg mindössze 20 éves voltam. Megvettem a tesztet Anyósommal, hazamentünk, megcsináltam, erős két csík! Ok, nincs pánik, Párom mindig azzal viccelődött, hogyha várandós lennek, majd felneveljük. Na mikor hazaért, felhívtam az emeletre és kérdeztem tőle, hogy akkor felneveled? Sok tanácskozás után végül is karácsonykor bejelentettük mindenkinek: megtartjuk!

Az első bökkenő: AFP-m 3,5 lett. Nem volt még választott orvosunk, ide-oda küldözgettek minket, vizsgálatról vizsgálatra, különféle ultrahangokra, persze senki nem mondott semmi érdemlegeset, sőt ahány orvosnál voltunk, annyifélét mondtak nekünk. Ezt megelégelve, kerestünk egy magándokit. Főnöknőm nőgyógyásza lett az illető, Dr. Koiss Róbert, aki a Szent István Kórházban vezetett szüléseket.

Fogadott minket, pedig félidős voltam már, mondta, hogy nem szokott elvállalni már ilyenkor senkit.

Második bökkenő: miután megnézett, közölte Velünk, amit eddig meg senki, hogy nagyon sok a magzatvizem, ami lehet fertőzés gyanús is, de a baba nagyon jól fejlődik, kiírta a szülés várható időpontját is: július 24. Elküldött vérvételre, ahol egyebek között toxoplasmát is néztek. Az eredmény: semmi gond semmivel.

Harmadik bökkenő: 164 cm vagyok és 46 kg-ról kezdtem a terhességet. 20 kg-t híztam fel, ami lényegben nem is érdekelt, ellenben az igen, hogy nagyon vizesedtem. Annyira, hogy 8. hónapig tudtam dolgozni csak, mert már 15 percenként jártam pisilni. Amúgy mi nem kapkodtunk el semmit, össze se pakoltam meg a kórházi cuccokat, szinte semmit nem vettünk még meg, mindössze egy tisztasági meszelést csináltak a fiúk a szobában egyik hétvégén.

Negyedik bökkenő: Ezután a hétvégén mentem csütörtöki napon, 2009. 07. 05-én NST-re. Vittem a kis poharamat,ami így utólag tudva tele volt fehérjével, miután odaadtam a nővérnek, komolyan mondom, attól ijedtem meg, ahogy ő megijedt! Mondta, hogy üljek le, azonnal hívja a dokimat! Jött is pár perc múlva, megnézte, és mikor látta az arcomat megnyugtatott, hogy akkora baj nincs azért. Bevitt egy speciális ultrahangra, ami azt nézte, hogy a magzat vérkeringése rendben van-e. Mondta, hogy semmi probléma Vele, de mióta utoljára látott (kb. egy hónap) semmit nem nőtt a baba. A vérnyomásom az egekben volt akkor már pár napja, nem is tudtam róla. Bevitt megvizsgálni és mondta, hogy sajnos a szülés megindítását elfelejthetjük, mert teljesen zárt a méhszájam, úgyhogy másnap valamikor kora délután megcsászároz, nehogy valami baj történjen, miközben húzzuk az időt még. Persze ekkor már ott ült Párom is velünk, és kérdezte, mikor jöjjünk be, erre a válasz az volt, hogy ő jöhet, amikor akar, de én már nem megyek haza innen.

Utólag mar ezt is jobban tudom, terhességi mérgezésem volt. Kerestek nekem egy szobát. Sajnos a szülészeten nem volt éppen hely, ezért a nőgyógyászaton kaptam egy ideiglenes ágyat. Két darab üres hely volt, de mivel úgy közlekedtem, mint egy nagyra nőtt pingvin, nekem már csak a maradék jutott. Aminek a végén még örültem is, mert kiderült, hogy a másik szobában, abortuszra várok sora van, én viszont kedves idős nénik közé kerültem, akik rutin műtétekre vártak. Párom hazarobogott, aztán vissza, nekem összepakolva egy kisebb csomagot. Szerintem én meg mindig nem fogtam fel akkor a dolgot. Másnap reggel Párommal telefonos kapcsolatot létesítve, pontról pontra mondtam el neki, mit hozzon be, mit hova tegyen. Mielőtt letette, megkérdezte, hogy mit szólnék az Ármin névhez. Az igazság az, hogy még nevünk se volt! Én szerettem volna a Márkot, de nem egyeztünk még meg benne. Mondtam, ha bejössz megbeszéljük! Megérkeztek Tomival, vele jött a legjobb barátja, anno az ő révén ismertem meg, aki fényképezett és kamerázott végig. Szerintem ő jobban félt mindkettőnknél, a név felett elsiklottunk, szóba se került, lementek a kocsihoz, mondván megreggeliznek végre.

Kb. 11 óra tájban bejött a szobánkba egy műtős fiú, kezében infúzióval. Bekötötte és mondta, hogy másfél óra múlva jön értem, addig ezek lecsöpögnek. Gondoltam, de jó végre tudok valami biztosat. Nem telt bele öt perc, jött vissza mosolyogva, egy ilyen műtős ággyal. Néztem rá, Ő meg közölte, hogy lecsöpöghet az közben is, mennünk kell! Remek! Kértem, hogy várjon míg felérnek Páromék, hívtam Őket, jöttek. Felvittek az előkészítőbe, ott meg ráborotvált egyet a hasamra, betoltak. Jött az epidurál... a mai napig meg tudom mutatni, hogy hova kaptam, nem volt egy jó érzés. Elég volt egyszer megszúrni, hála az égnek, el is zsibbadtam, de az az érzés, amikor ránéztem a dagi lábaimra és nem éreztem őket, az kiborított! Azon gondolkoztam akkor, hogy tudnak élni azok az emberek, akik le vannak bénulva. A dokim zökkentett ki ebből a melankóliából, hogy most fog megvágni, mondtam ok, mit mondhattam volna egyebet... Szólt, hogy érzek majd egy nagyobb nyomást a gyomorszájamnál, mikor kiemeli a fiamat, de ne ijedjek meg. Rendben, mondtam én. Na most az a nyomás akkorára sikerült, hogy annyira fájt, hogy úgy éreztem nem kapok levegőt, bepánikoltam, mire elkezdtem nagy, mély levegőket venni, miközben éreztem, hogy menten elájulok..

Aki az injekciót beadta, jött oda azonnal, hogy ezt ne csináljam, mert nem jó, vegyek kisebb levegőket, szaporábban. Hallgatva rá, mire két perc múlva megmutatták manókát, jobban lettem. Nem láttam belőle sokat, de azt igen, hogy az én fiam és nagyon ráncos... Miközben varrtak, már kérdeztek tőlem mit írjanak a karszalagra nevet.. Rövid gondolkozás után, mivel elfelejtettük megbeszélni végül, Nyári Ármin Márkot mondtam. Míg varrtak, Apa vigyázott manóra, és mindenhova ő vitte, nem akarta odaadni, még a nővérnek se mikor kertek :-D ezt utólag tudom a videóról.

És azt is, hogy az én nagy emberem, aki valószínűleg az egyik legkeményebb férfi a világon, teljesen meghatódva, könnyes szemmel nyugtatgatta a mi pici fiunkat, és hogy kétszer is ki kellett zavarni őt a műtő bejáratából, mert be akart jönni, hogy ott legyen velünk! Hozzá kell még tennem, hogy végül is a 37. hétre születtünk (bár a menstruációm alapján, ami azért nem annyira megbízható, a kiírt időpont július 8-a volt) 2500 grammal és 50 cm-rel, nagyon alacsony cukor értékkel, amiért egyből inkubátorba került egy napra.

Miután felsegített a nővérke este az ágyból, azt hittem, belehalok a fájdalomba, de zuhanyzás után áthúztam magam a korlát segítségével az újszülött osztályra, hogy láthassam az én kis öregemet... így hívtam, mert nagyon kis ráncos volt a lelkem :-) és azt hiszem, visszafelé már nem is kellett húznom magam.. nem fájt annyira, mert azt mondták holnap megkapom a szobámba és onnantól velem lehet!

Dióhéjban ennyi a mi történetünk. Kicsi fiam hamar összeszedte Magát, havi másfél kilókat hízott és a mai napig makkegészséges, pár nap múlva már 21 hónapos! Ja és nem mellesleg szobatiszta!