Egy villámgyors otthon szülés...

2011.04.21-én 6 óra 5 perckor Anikó lányom meglátta a napvilágot itthon a saját ágyunkban. Nem így terveztem, mert igazából 30-ára voltam kiírva és nem is éreztem úgy, hogy én mostanában szülni fogok. Szépen csináltam a dolgom előző nap is, mint minden nap…főztem, takarítottam, a fiammal foglalkoztam (aki júliusban lesz 2 éves), sőt még CTG-n is voltam.

Hajnalban olyan 5 óra fele arra ébredtem, hogy olyan furcsán fáj a derekam, de nem erősen tehát nem is gondoltam, hogy esetleg fájásom lehet. Csak olyan furcsa volt (az első szülés nem ilyen volt, pedig az is csak másfél óra volt vajúdással együtt, de még a kórházba beértem). Felkeltem, elmentem WC-re, és nem feküdtem már vissza, járkáltam, kávét főztem, amikor olyan fél 6 felé elkezdtek jönni a fájások. "Brutális" fájások voltak, sokkal erősebbek, mint először. (Igaza volt a nővéremnek, aki azt mondta, hogy a második sokkal gyorsabb, de sokkal jobban is fáj:)) Szóval szóltam a páromnak, hogy kelljen fel, mert én szülök és hívja mentőt. Szegény itt topogott kómásan és bepánikolva, még a mentők száma se jutott eszébe. De végül csak sikerült beszélnie velük.

Viszont mire ideértek, már a konyha közepén ültem egy félig felvett nadrággal, mert éreztem, hogy mindjárt kint van a feje. A párom (mikor még éppen nem voltak itt a mentősök) és én már tudtam, hogy nem megyek sehova onnan, ott "veszekedett" velem, hogy tartsam vissza, mert nem szülhetek itt és ki-be rohangált. Mintha vissza lehetne ezt tartani.

És végre megjöttek, aminek nagyon örültem, viszont a mentősök nem annyira, mert csak sima beteg szállítók voltak. Biztos nem voltam egy szép látvány, de nem akarták nekem elhinni, hogy nem megyünk már sehova, hiába mondogattam. Aztán amikor észrevették, hogy tényleg nem, teljesen elsápadtak és valahogy bevittek az ágyba. És amint az ágyra értem, már kint is volt a feje... addigra rádióztak, hogy küldjék a rohammentőt.

Sok idő telt el (én úgy érzem, de ez nem biztos egyébként), mire jött a második fájás és megszületett. Ott sírt a pici lányom egy sápadt mentős kezében, aki megkérdezte, hol kell elvágni a köldökzsinórt. Na, akkor azt hittem, rosszul leszek. Egyből felültem és megnéztem. De minden rendben volt, és elismerésem a két fiatal ápolónak. Azt hiszem maradandó élmény volt nekik is.

Utólag visszagondolva nagyon jó volt így, hogy otthon született meg. Egyedül szültem gyakorlatilag, szerencsémre nem először, és szerencsére nem repedtem, nem is vágtak, a kicsi jól volt. De lehetett volna nem így. Közbejöhetett volna bármi, ami miatt rosszul is alakulhattak volna a dolgok... Nagy köszönettel tartozok az égieknek, hogy semmi nem történt.

Végül mindenki megkönnyebbülésére megérkeztek a rohammentősök, akkor már 10 perce nézhettem a lányomat. Az orvos egyből megnézte a kislányt (és nagyon aranyosan beszélgetett is vele), nekem infúziót adatott. Aztán szépen bevittek a kórházba. A kocsiban is végig figyelt, mert a lepény még nem született meg és félt, hogy bajom lesz. Közben pedig ilyeneket mondogatott, hogy "ha én is mindig sírnék, ha cicit szeretnék, akkor az érdekes lenne" meg "2 dolog maradt meg gyerekkoromból: még mindig szeretem a cicit és 3 óránként éhes vagyok". Szóval nem hagyta, hogy utólag pánikoljak. Rendes volt és köszönök neki ezúton is mindent.

Sajnos az intézeten kívüli születés miatt 2 hetet töltöttünk bent. De a lányom egészséges és szép. És velem is minden rendben van.

Hát ennyi lenne a kis történet, amiről gondoltam, hogy megosztom veletek.