Niki babám gyors érkezése

Kezdem a legelején: elhatároztuk, hogy babát szeretnék.A gyógyszer abbahagyása után két mensest vártunk, mikor védekezés nélkül próbálkozni kezdtünk, elsőként csak úgy, középidőben. Nem sikerült, így utánaolvastam a praktikáknak, teákat ittam, hőmérőztem, táblázatokat vezettem, a cél az volt (2008 februárja), hogy akkor idén még megszülessen a babó.

Már sokkal előbb terhesvitamint szedtem, és mindenre odafigyeltem. Április 12 volt, a 30. nap hogy nem jött meg, és két csíkom lett. Hatalmas boldogság, és folyamatos félelem, hogy minden rendben legyen. A terhességem tökéletesen zavartalanul ment. Az előírt adatokat produkáltuk, egyetlen egyszer hánytam csak, egyedül a gyomorégés volt és a hátfájás rossz. Imádtam pocakosnak lenni.

December 21-re voltam kiírva, és a vége felé már kérleltem a lánykám, hogy bújjon elő, mert karácsonyra haza akartam érni. De csak nem jött, hiába lépcsőzés, és a többi homeos és egyéb praktika, semmi.

Kiírásom utáni napon este 6-kor kellett orvoshoz mennem. Semmi tünetem nem volt, néhány nappal ez előtt a nyákdugó darabjai távoztak, napokig. A doki fájdalmasan megvizsgált, meg is jegyezte akkor, hogy éjjel találkozunk és hazafelé a kocsiban olyan este 8 körül éreztem valamit, mintha meg akarna jönni érzés volt. Még elmentünk kaját venni, este 9-fél 10 lehetett, amikor jól bevacsoráztam és figyeltem, hogy fáj a hasam. Még mondtam is páromnak, hogy ezt a filmet meg akarom nézni, és hogy ha ez már az, akkor is én még aludni akarok reggelig...fél tíz volt, amikor azt mondtam, azt hiszem ezek fájások. Mindent írtam, akkor összesen hatszor mentem el, hol tusolni, hol fürdeni, és nevetgélve beszélgettem apával. gondoltam is, ez ilyen könnyű lenne? És nem féltem.

Feljegyzésem első sora: 22 óra 35 perctől 8-5-7-5 perces fájásokat írtam fel, amik erősödtek akkorra. Éjfél után kijelentettem, nem akarok a kórházba menni még, így csak írtuk tovább, de gyorsan meggondoltam magam, mert a semmiből, 2-3 óra leforgása alatt olyan erős fájásaim lettek, hogy a wc-n ülve sírtam. Na akkor kezdtem el nagyon félni. Utolsó feljegyzésem itthon: 1.55 3-4-10-4 perces fájásokkal, nagyon-nagyon megijedve, hogy késő lesz, hívtam anyuékat, hogy jöjjenek. A kocsiban hátul párom elmondása szerint lecsúszva az ülésen, a hasam fogva szitkozódtam piszkosul, aztán két fájás között semmi bajom nem volt. Kettő óra után indultunk el, és 4 óra 3 perckor megszületett a kislányom, mint a gyorsvonat. 3350 gramm és 53 cm volt, és tökéletes.

A szülésről nekem szinte csak jó élményeim vannak. Megérkezve a szülészetre, amikor becsengettem, alig álltam már, néztek rám résnyire nyitott ajtó mögül, mire én: azt hiszem szülni jöttem. Szegény anyu még kérdezte: találkozunk még előtte? - egy gyors puszi után bementem, erre kérték, húzzak a cipőmre zacskót. A kedves hölgy nem segített volna, az ajtónak esve álltam. Leültetett, és faggatott, adjam ezt a leletet meg azt, stb. mondom neki hánynom kell azonnal, és előre kuporodva nyögve morogtam, mire csúnyán nézett rám. Két perces fájásokkal! Így be is fejezte a faggatást, én meg hányni mentem. Jött egy doki meg egy szülésznő, azonnal megvizsgáltak, és mondták, hogy gyorsan-gyorsan, egy beöntés közben a szülésznő bemutatkozott, ő lesz velem és egyfolytában rám szólt, ne kapkodjam a levegőt. Tündér volt a nő egyébként, de közölte hogy a wc-n 2, majd a tus alatt úgy 3 percem van, siettetett, közben kiszólt, aki szülni jött velem, jöjjön, egyfolytában gyorsan-gyorsan...

Apa meg is ijedt mikor meglátott, innentől az ő elmondása segít a cikkem írásában. Totyogtam ki a wc-ről, a szülésznő csak sürgetett, a falnak dőltem a fájdalomtól, alig bírtam menni. Egy gyors zuhanyzás, apa segített, közben iszonyat vérzés, fájás. Valahogy rám került egy hálóing, és felraktak a szülőágyra, már kapták is szét. Arra tisztán emlékszem kérleltem őket, hogy adjanak már valami fájdalomcsillapítót, de erre már nincs idő - mondták. Közben azonnal behívták a doktornőmet, akinek hálás vagyok, mert pikk-pakk megjelent, (egyfolytában kérdezgettem: -itt van már?) - benne nagyon bíztam. Nem tudom mikor, mert hisz az egész volt vagy 50 perc az elejétől, infúzió, stb., és éreztem, hogy nyomnom kell. Vicces voltam, mert állítólag azt mondtam, hogy bekakailok. Közben folyton a levegőt kapkodtam, amiért szóltak is folyton, és mutatták hogyan kell. Citromot nyalogattam, és a fájáskor közöltem, hogy nem bírom. Biztattak, apa a kezem fogta, hogy nyomjak. Nyomtam, azt hittem nem bírom, de nyomtam. Dicsértek, hogy ügyes vagyok, és hogy perceken belül baba lesz, én erre felbuzdulva csak nyomtam, mikor a dokim szólt, hogy csak fájáskor nyomjak, kérdezte: - Most van? Mire én: - Már nem tudom, hogy épp van-e fájás. Nagyon fura volt, mert két fájás közt ha csak csöppet is, de pihenni tudtam. Meg viccelődni, hogy ha nem nyomok ugye nem csúszik vissza a baba? A kitolás 4 fájásból állt kb., de mindegyiknél közöltem, nem bírom. A fájás sokkal jobban fájt, mint maga a baba áthaladása a szülőcsatornán. Még a kettő közt kérdeztem is a szülésznőtől, hogy mit csinál, mert az nagyon fáj. (Közben a levegőben köröket rajzolva a kezemmel, utánoztam a mozdulatát, apa meg ki is röhögött.) Burkot repesztettek, és utána kézzel körkörös mozdulatokkal tágította a hüvely izmait a baba feje előtt. Ezt közben magyarázta, kértem, hogy hagyja abba, de muszáj volt a gyorsaság miatt. És mondták, hogy hang nélkül (nem kiabáltam vagy ilyesmi, csak csukott szájjal torokból hörögtem - állítólag), mert úgy több erőm lesz.

Valamikor volt gátmetszés is, de az volt a legkevesebb, mert a gyors kitolási szakasz miatt belül is repedtem... a legnagyobb erőt a legvégén akkor merítettem, mikor mondták, hogy fogjam meg ha akarom, itt van a kis feje. Nem hittem el, hisz olyan gyors volt. És ott volt a puha kis összegyűrődött hajas fejbőr. Azt hiszem, ez volt ez egyik legmeghatóbb érzés. Aztán kicsusszant a kis test, és hallottam, ahogy mondja a dokim: - tökéletes, ahogy megígértem magának! - majd rám tették, alig mertem megfogni, ott volt a pici lányom akit vártunk! Apa elvágta a köldökzsinórt, és elment a babával.

Engem közben varrtak, majd egy családként, két órát töltöttünk el ott, úgy ahogy voltunk a szülőszobán. Emlékszem nagyon-nagyon fáztam, remegtem, még el is ájultam (érdekes, miután minden lezajlott), de akkor is a világon nincs szebb dolog a születésnél!

Mindezek után állítom, hogy bármikor újra csinálnám az egészet, mert a szülés valójában nem is olyan borzasztó, ahogy néhányan gondoljuk, vagy félünk tőle. A fájás, de legfőképp a varrás még érzéstelenítéssel is sokkal rosszabb volt, (nekem) mint a szülés fájdalomcsillapítás nélkül.

És szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen könnyen és gyorsan szülhettem!