Én, a kis csoda

Édesanyám és édesapám, sok-sok hónap elteltével rájöttek arra, hogy már rég nem barátként szeretik egymást, hanem annál sokkal többet éreznek. Elkezdtek együtt járni. Anyám megismerte apám családját, akik egy tanyán laktak, ami a városunktól nem messze található, akkor még falu volt.

Teltek a hónapok, anyám terhes lett velem, és úgy döntöttek, megtartják a babát. Nem vártak sokat, szóba került a házasság, nem sokra rá a szervezés is beindult.

1989.04.15. volt az esküvő kitűzött időpontja, úgy gondolták, minél előbb meg akarják pecsételni a szerelmüket még mindenképpen az én születésem előtt. Augusztus elejére volt anyám kiírva, így még pont belefér, gondolták.

A sors azonban közbeavatkozott. Március 27-én anyukám bekerült a kórházba, nyitott méhszájjal ám közben kiderült, bakteriális fertőzése is van, így a méhszáj kezelést eltolták április 11-ére, mondván a fertőzést meg kell szüntetni.

El sem jött a műtét ideje, 1989.04.10., én megszülettem. 5 és fél hónapra, 23 cm-rel, kb. 480 grammal. Rögtön el is vittek anyukámtól, még meg sem nézhetett, sőt abban az időben még azt sem mondhatták meg, hogy kisfiú-e vagy lány a magzat, csakis 72 óra elteltével adhattak felvilágosítást.

Nem tudom mit érezhettek akkor a szüleim, de biztos nem lehetett könnyű belegondolni, hogy akár meg is halhatok úgy, hogy azt sem tudják, milyen voltam. Eltelt a 72 óra, az állapotom kielégítő volt, így megmondták, hogy kislányt hozott a gólya.

Akkor láthattak először ott, magatehetetlenül, tele csövekkel, tűkkel az inkubátorban.

Édesanyámat saját felelősségre pénteken hazaengedték, hisz az esküvőt nem szerették volna lefújni, így egybekeltek.

Napról napra gyarapodtam, növekedtem, 3 hónap múlva már az inkubátorból is kivettek. Kis csodának tartottak, mivel abban az időben ritka volt az ilyen kis súllyal született babáknál, hogy életben maradjanak.

Július 26-án, a névnapomon haza is engedtek, mindenki örült nekem, mindenkinek hullt a könnye, hogy végre itthon a kis csoda. 14 hónapos koromig igaz, több időt voltam kórházban, mint itthon, de hála az égnek, azóta makkegészséges vagyok.

1990. május 27-én megszületett a húgom, emlékszem mindig azt hitték, hogy ikrek vagyunk, pedig sokban különbözünk egymástól.

Ennyi az én kis történetem. Remélem sokat segítettem azoknak a szülőknek, akik sajnos ehhez hasonló helyzetben vannak.

Üzenem nekik, a Remény hal meg utoljára és bízzanak, ne gondolják, hogy csak őket érheti ekkora fájdalom, hisz, mint látjuk, nincsenek egyedül.