Szerelemből gyűlölet

Titokban szerettük egymást, mert tudtam a szüleim úgy is, elleneznék a kapcsolatunkat a fiatalságom miatt, és igazuk is lett volna, de nem tudtam mit tenni, szerelembe estem és mint tudjuk, a szerelem nem válogat, jön magától és nem lehet ellene tenni semmit.

A találkozásokat könnyen megoldottuk, apám nagyon megszerette Gábort, már amolyan apja-fia kapcsolat volt közöttük. Napról napra éreztem, egyre jobban szeretem, úgy éreztem magam, mint aki 20 cm-rel a föld felett lebeg.

Mikor megcsókolt, a szívem a torkomban dobogott, minden percben ő járt az eszemben. Tudtam, lassan ki fog térni a testiségre, mert tett ráutaló jeleket, de én nagyon féltem, mint mindenki az első együttlét előtt. Egyik este mikor sokáig beszélgettünk kint az udvaron, megcsókolt, éreztem, hogy ez most valahogy más, mint a többi, és lassan elkezdett keze vándorolni testemen, először hagytam magam, majd egyszer csak, mint valami harang megszólalt a fejemben és abban a pillanatban eltoltam magamtól és egész testemben remegtem.

- Várj! - kérleltem.

- Nem szeretsz? - miért ellenkezel mindig, mikor én szeretnék már végre veled lenni teljesen? - válaszolta.

- Én is szeretném, de még érzem, nem vagyok kész rá!

Látszólag megértette, mert többet nem kezdeményezett. Tervezgettük a jövőnket, mint minden boldog pár, összeköltözés, házasság, gyerekek. Szerettünk tervezgetni és álmodozni a közös jövőnkről, akkor még mit sem sejtve,

2 éves évfordulónkra úgy gondoltam meglepem és megadom neki azt, amire olyan rég várt a testemet, éreztem, már kész vagyok rá, szerettem Gábort és ezt be is szerettem volna neki bizonyítani. Megtörtént az első együttlétünk és még jobban kötöttünk egymáshoz vadul szerettük egymást. Nehezek voltak az esti búcsúzások és még nehezebbek az egymás nélkül eltöltött éjszakák. Két és fél év után valami megváltozott kettőnk között. Elkezdett apró dolgokon kibukni. Féltékenységi rohamokat előidézni, egyszer pont a rokonoméknál.

- Ide el tudsz jönni? - bőszült fel a hangja, és mint akinek villámokat szór a szeme. Megijedtem tőle elkezdtem hátrálni, aztán végül odamentem hozzá hosszú gyengéd csókot leheltem az ajkára és ettől ő megnyugodott. Nem tudtam, mit tehetnék, valahogy zavarban éreztem magam, így lejáratni - mondtam magamban, így gyorsan el is búcsúztam Brigitől és elindultunk.

- Hogy gondoltad te, hogy így lejáratsz, kicsit túlzásba vitted, nem gondolod?

Csak jött mellettem, mint egy kisgyerek, mint akit épp most szidott le az anyja, mert rossz fát tett a tűzre. Idegesített, mikor így viselkedett, de ezt ő is nagyon tudta és éppen ezért tette.

Imádtam ennek ellenére, még ha idegesített is, hogy mindig a nyomomban van és nem hagy levegőhöz jutni sem, nem mehettem el a barátnőimmel sehova, mert akkor az volt, biztos megcsalom, lassan kezdtem elveszíteni minden barátomat és ez őt láthatólag boldoggá tette.

Pár hétre rá meguntam, azt hogy nem hagy semmi nyugalmat nekem, tudtam, beszélnem kell vele, de nem tudtam hogyan, míg egyik sétánk alkalmával rászántam magam.

- Szeretnék veled beszélni!

- Hallgatlak. - Szeretném, ha tartanánk egy kis szünetet a kapcsolatunkban!

- Tessék? El akarsz hagyni?

- Még nem tudom, épp azért kérek egy kis szünetet, úgy érzem, megfojtasz az örökös, majd hogy nem üldözési mániáddal.

- Megváltozom, ígérem csak ne hagyj el! - kért már majdnem sírva.

- Akkor esküszöm, megölöm magam. Hangzott a fenyegető válasz.

Láttam a szemeiben, hogy nem viccel és tudtam, hogy tiszta szívéből szeret, így hát nem hagytam el. Nem hagyhattam, hogy miattam, vessen véget az életének, azt nem bírtam volna ki.

Próbáltam mindent megtenni, azért hogy kapcsolatunk újból olyan legyen, mint a legelején.

Több időt töltöttem vele, hanyagolva ezzel a tanulást, aminek persze szüleim nem örültek romlottak a jegyeim, nem törődtem senkivel a baráti körömből, és ezt nem nézte senki jó szemmel, sokat sírtam, ott volt Gabi, de mégis mérhetetlenül egyedül éreztem magam.

Sok-sok hét telt el így, egyre befelé fordulóbb voltam, mígnem arra a döntésre kényszerültem véget kell vetnem ennek a kapcsolatnak, ami már talán nem is annak volt nevezhető, hanem inkább megszokás, legalább is akkor ezt éreztem.

Felhívtam Gabit, hogy találkozzunk a barátnőméktől nem messzi téren, ezt ő nem furcsállta, sokszor jártunk oda elbújni a világ zaja elől.

Felkaptam a kabátom, és elindultam azon tűnődtem egész úton, hogy mondjam meg neki, hogy vége! És mi lesz, ha megint előáll az öngyilkossági kísérlettel, nem érdekel, akkor is véget vettek ennek a kapcsolatnak. Gábor már ott várt a megbeszélt helyen és mosolygós arccal közeledett felém az úton, mikor próbált megcsókolni, elfordítottam a fejem!

- Mi történt, baj van?

- Igen, baj van, nagy baj. Szeretném, ha nem találkoznánk egy darabig, szeretnék szakítani veled - mondtam ki nyíltan, amit szerettem volna.

- Hogy mondod, vége? - nézett rám Gabi értetlenül.

- Nem teheted ezt velem, hisz szeretlek!

- De én már nem. - mondtam úgy, hogy a szemébe sem néztem. Hátat fordítottam és elmentem, hazáig sírtam, mert tudtam, innentől nem táncolhatom vissza, mert akkor ismét az lenne, ami volt kalitkába zárna. Én még fiatal voltam, élni akartam és nem úgy, mint egy apáca, hanem úgy, mint a hozzám hasonló 14 éves lányok.

Gábor nem tudott és nem is akart egykönnyen beletörődni abba, hogy köztünk mindennek vége, a barátnőmmel üzengetett, hogy menjek hozzá vissza. Szerettem, szenvedtem én is a hiányától, rájöttem, hogy egyre jobban hiányzik, de valamiért még is próbáltam elfelejteni őt.

Sokáig sírva néztem utána, mikor láttam, valahol úgy éreztem, meg kell vele beszélnem a dolgokat, de nem tettem.

Szakításunk után 5 hónappal kiderült, hogy terhes vagyok, megállt bennem a vér is, nem tudtam, mit tegyek, mert tudtam, hogy a szüleim biztos elítélnének. Az egyik rokonom ment el Gáborhoz, hogy elmondja neki, hogy terhes vagyok, nem engedték, hogy velük menjek, azt mondták jobb lesz, így pedig ma már tudom, lehet, azt kellett volna.

Gabi letagadta még azt is, hogy mi valaha együtt voltunk, mesélték még aznap a rokonomék.

Azt hittem, nem jól hallok, szóval letagadja a saját gyerekét, a torkomon volt a sírás, de nem szerettem volna mindenki előtt sírni, így fejfájást szimulálva kimentem a házból.

- Mért kellett ezt mondania? Már nem szeret? Ezek a kérdések kavarogtak bennem.

Sok-sok éjszakát átsírva és gyötrelmes sok gondolkodás után meg kellett hoznom egy igen nehéz döntést. Tudtam, hogy én a kicsit nem tudom felnevelni, hisz még csak 15 éves voltam

Meg az anyagi javakat nézve sem volt rózsás a helyzet. Gyűlöltem Gabit tiszta szívemből, mert nem volt velem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá!

Problémamentes terhességem volt, csak a lelkem sajgott és a szívem fájt, egyre jobban éreztem Gábor hiányát de tudtam, hogy őt már nem érdeklem sem én, sem a gyerek, így próbáltam nem gondolni rá.

A keresztszüleimnél laktam a terhességem alatt, egy este komoly beszélgetést folytattunk.

- Anikó, mi örökbe fogadnánk Eriket, ha te is szeretnéd?

- Tényleg? Néztem rájuk kicsit meglepődve, tudtam, hogy keresztszüleimnél jó helye lesz, és hogy mindent megkaphat tőlük, amit tőlem nem, jó anyagi hátteret és szerető családot.

Egyből igent feleltem, mert tudtam, más lehetőség nemigen lenne, mert a gyámhatóság is ellenem volt.

Sokáig várt nap után 2004. július 26-án délután megszületett Erik és azóta is keresztszüleim nevelik, családban maradt az örökbefogadás, így minden nap láthatom. Sokat van velem! Még nem tudja az igazságot, hogy én vagyok az édesanyja, hisz még csak 6 éves, de ha nagyobb lesz, persze nem marad előtte sem titok. Nagyon bízom abban, ha megtudja az igazságot, nem fog elítélni. Hisz én csak az ő javát akartam, és ha majd megkérdezi, ki az apja, nem fogom eltitkolni, hogy Gábor az.

Azóta már ő is belátja, nagyot hibázott 6 évvel ezelőtt, hogy nem állt ki mellettünk! Sok-sok évig rá sem bírtam nézni, gyűlöltem, amiért ezt tette, de megtanultam megbocsátani, 2 éve, hogy szoktunk beszélni, és mindig azt mondja, hogy nagyon szeretett és még most sem múlt el az irántam való szerelme. De már késő, én már nem szeretem őt és nem is tudnám, mert aki nem vállalja fel a saját gyerekét, az nem érett meg a kapcsolatra az én szememben.

Négyévnyi egyedüllét után megtaláltam életem párját, őmellette boldognak érzem magam. 2 évnyi együttélés után 2008. július 15-én megszületett a kisfiunk, akit én nevelek, nagyon szeretik egymást Erikkel, biztos vagyok benne, valahol érzik, hogy ők ketten testvérek.