Én kis pindurom, Krisztián...

2007. november végén hiába vártam a menstruációm, elmaradt, nem nagyon estem kétségbe, hisz előtte is volt rá példa, hogy ki-kimaradozott. Anyukám tanácsára mégis vettem egy gyorstesztet, amit első vizelettel kora reggel kellett elvégeznem, a páromnak úgy gondoltam, nem szólok, míg nem biztos, aztán a várt idő után a terhességi teszt kimutatta a két csíkot. Nem tudtam mit tegyek, az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Este a párom hazaért és a kezébe tettem a tesztet, amit ő már ismert és tudta, a két csík babát jelent. Néztem az arcát és vártam a reakciót, ami elárulta egy kis idő múltán, hogy örül és egyből azt kérdezte, hogy szeretném-e megtartani. Mondtam, hogy igen, mire ő: - Én is így gondoltam. December 8-án voltam nőgyógyásznál, aki megállapította, hogy 5-6 hetes terhes vagyok. Teltek-múltak a hónapok, szaladt az idő, vártuk a kis jövevényt, akiről tudtuk, hogy kisfiú lesz.

Július 14-én reggel elszaladtunk a városházára elintézni az apasági nyilatkozatot, mivel nem voltunk összeházasodva, de úgy gondoltuk mégis jobb, ha az apukája nevét használja. Párom a munkahelyéről jött, 1,5 óra formaság után az apasági nyilatkozat a kezünkben volt. Hazafelé menet elkapott minket egy nagy vihar, amit egy ismerősünknél vártunk ki, hogy elüljön, még viccelődtek is, hogy még ma megszülök. Nevettem és mondtam: - Áhh semmi jele. A vihar elült, párom ment vissza dolgozni, én mentem anyámhoz, alig vártam, hogy odaérjek, úgy éreztem, szétpukkadok. Elmentem az illemhelyre, ahol pecsételő vérzést érzékeltem, rettentően megijedtem, mindenki nyugtatott, én mégis féltem, hisz programozott császárra voltam kiírva 21-ére.

Tudtam, hogy az orvosom szabadságon van és ez még jobban aggasztott. Fél kettőkor bent is voltunk a kórházban, ahol megvizsgáltak és felküldtek a szülőszobára, ahol fájásmérőre tettek. A gép minimális fájásokat észlelt, amit én még nem, mondták, ezek csak jóslók, semmi vész, itt még nem lesz a héten baba, mondta a szülésznő, aki helyettesítette az orvosomat. A családom hazaküldték, hogy úgysem lesz semmi baj, menjenek nyugodtan, de én még legalább maradjak holnapig. Feküdtem és vártam, hogy mi lesz, jött egy nővér és levett a fájásmérőről és mondta, hogy levisznek egy szobába és azzal el is ment, elkezdtem összepakolni. 20 perc múlva jött és mondta, hogy nincs üres ágyuk, én úgysem fogok ma megszülni, akár haza is mehetek. Kérdezte, tud-e jönni értem valaki, mondtam igen. Felhívtam a párom és ő ki volt akadva, hogy hazaengednek, de jött értem. Este fél kilenckor értünk haza, lefürödtem és lefeküdtem. 11 körül arra ébredtem, hogy görcsölök, nem voltak rendszeresek, így arra gondoltam, biztos csak jósló jellegűek a fájások. Próbáltam visszaaludni, ami nem ment, percenként járkáltam ki-be, elkezdtem nézni az órát, 15 percesek voltak 12-kor. Hol nagyon fájt, hol kevésbé.

A párom nem keltettem fel, gondoltam, várok még. De nem is kellett keltenem, felkelt magától és megkérdezte mi baj, mondtam, fájásaim vannak, ez volt negyed három felé. Felhívta a munkatársát, hogy be tudna-e minket vinni, mivel nekünk nem volt autónk, én meg mentővel nem szerettem volna menni. A munkatársa 20 percen belül már ott állt, a párom anyjának a kapujában, ahol laktunk. Tombolt a vihar, zuhogott az eső, dörgött, villámlott.

3 órakor már a kórház bejáratánál voltunk, addigra a fájások már 6-7 percenként jöttek, de magzatvíz még akkor sem folyt el. Bent ért a második meglepetés, egy aranyos szülésznő és egy ápolónő felvették újból az adataimat, megvizsgáltak és tanakodtak mi legyen, úgy gondolták, hogy ők nem császároznának meg, mert már olyan szépen ki voltam tágulva, hogy mondták, spontán is szülhetek. A párom addig kint várakozott, de úgy felgyorsultak az események, hogy szólni sem tudtak neki. Felhívták az orvosom, hogy konzultáljanak vele és ő teljes mértékben rájuk hagyta a döntést. Így a spontán szülés mellett döntöttünk, mondván simán megszülök. Burkot repesztettek, ami egy cseppet sem fájt, aztán rám tették a CTG-t és a fájásmérőt, ami meg-megugrott, de egy hang nélkül tűrtem. Mondta a doktornő, hogy ő most elmegy, kiabáljak, ha úgy érezném, kakilnom kellene, el is nevettem magam ezen a hasonlaton, de bólintottam. Ahogy elhúzta a függönyt, már éreztem is azt a nyomásérzést és szóltam, hogy jöjjön vissza, akkor nézte, hogy készen állok, így átsétáltunk a szülőágyra. Mikor felfeküdtem már a haja látszott a babának és mondta, hogy lélegezzek nagyokat és mindig háromra nyomjak és én nyomtam is, hang nélkül tűrtem. Bejött az ügyeletes orvos is, aki dicsért, hogy milyen ügyes vagyok. Az utolsó toló fájást ellihegtem, így sajnos gátat kellett metszeni, mert nem akart kibújni Krisztián, ami inkább kellemetlen volt, mint fájdalmas. És végre, 4.45-kor felsírt a kismanó, aki 2650 grammal és 47 cm-rel jött a világra. Megtisztították aztán a hasamra fektették és addig ott volt velem, amíg összevarrtak és megnézték a méhem állapotát, nem sérült-e a varrat helye, mivel ez az egyik veszély a császár utáni spontán szülésnél. Kitoltak a folyosóra, ahol a párom várakozott, odajött és mondta, hogy látta a mi kisbabánkat és sírt, én is sírtam vele együtt.

3 kórházban töltött nap után hazaérkeztünk. Minden rendben van vele, kis rosszaság lett már azóta, de mindenki szereti, még a szomszédok is.:)