Benedek érkezése

A terhességem alatt az utolsó hetekig fixnek tűnt a szülés várható időpontja: január 25. Az utolsó magánorvosi vizsgálaton, a 38. hét végén a dokim ugyan 23.-t említett, de amikor rákérdeztem, miért, csak nevetett, és elnézést kért a tévedés miatt, elnézte a papírt. Pedig valami megérzés féle lehetett már ez az elszólás is...

Január 22-én másodszor mentünk NST-re. Az első vizsgálat tökéletes volt, a doki szerint a grafikon tankönyvekbe kínálkozott. 22-én azonban Benedek bealudt már a vizsgálat elején, időnként hangos sokkolóval kellett felrázni, hogy moccanjon, bár abban sem volt köszönet, mert úgy moccant, hogy lemászott a műszerről. Bár ez kissé idegesítő volt az előző erdmény után, olyan nagyon mégsem, mert a többi gyerkőc is ugyanezt művelte, és míg a múltkor nővér nélkül volt a három kismama a vizsgálóban, most 3 nővér ébresztgette a babákat, jelezve, hogy front van. A dokim végül elfogadta a kínkeserves eredményt, de 25-re visszahívott, hogy akkor csinálunk magzatvízvételt is, aztán meglátjuk hogyan tovább. Nem nagyon örültem, mert tudtam, 27-től szabira készül...

Hazamentünk a férjemmel, jól elfáradtam a 40 km-s kocsikázásba, és arra gondoltam holnapután meg újra mehetünk Győrbe, kontroll lesz a hematológián, ahol mindig őrült tömeg van, kevés szék, és csak egyszer adták át a helyet, inkább kabátokat teregetnek rájuk, minthogy szegény kismama lerogyhasson - szóval jól elsajnálgattam magam, főleg azért mert ugyan voltak kisebb-nagyobb fájdalmas érzések a pocakomnál, de teljesen zárt volt a méhszáj, és biztosra vettem, idegen orvosnál kell majd szülnünk egy idegen városban. Bár nem voltak kifejezett fájások nagyon furcsán éreztem magam, de ezt betudtuk a frontnak meg a várakozás feszültségének.

Január 23-án hajnali 1 órakor egy iszonyú görcsre ébredtem. A 39. hétben szinte természetes, hogy a kismama örül az ilyen érzésnek, nem azért mert mazochista, hamem mert lehet, ebben a pillanatban indul meg a nagy esemény... Aztán persze semmi háromnegyed kettőig, amikor szabályos 8 perces időközönként jöttek a fájások. Nem voltak elviselhetetlenek, de erősebbek, mint addig bármikor. 4 óra körül a fájások már 5 percesek voltak, a férjem, aki fél háromtól mondogatta induljunk el, ekkora már teljesen beleélte magát, hogy azonnal szülünk, és mi lesz, ha itt az ágyban. Az orvosom is azt mondta, tekintettel a távolságra az 5 perces fájásoknál induljunk a kórházba. Nekem mégsem akaródzott felkelni, egyszerűen nem mertem elhinni: eljött a mi napunk. Mindenesetre a zuhányzás jól esett, meg egy kis időt is nyertem vele :)

Amikor a fájások 3-4 percesek lettek, akkor elindultunk olyan 6 óra körül. Győrben az adminisztráció után kaptam kórházi hálóinget, mondták, még a színét is megválaszthatom, de nem igazán érdekelt, mert a fájások 3 percenként jöttek és egyre erősebben. A hüvelyi vizsgálat szerint megnyílt végre a méhszáj is. Ekkor már biztos voltam benne, ez a vajúdás, és délutánra a kezemben lesz a kisfiam.

A CTG szerint a fájások nem voltak elég erősek, szerintem igen, de a XXI. században az emberek a gépeknek hisznek jobban :) Egy órán keresztül feküdtem oldalamon egy szülőágyon, és azon töprengtem, meddig bírom ezt, mert, ha így zajlik egy szülés, akkor nem sokáig. Ráadásul tök egyedül voltam, a férjemnek a folyosó kellett várakoznia. A választott dokim épp ügyeletes volt, azt mondta, ezek jóslófájások (annak ellenére, hogy már 6 órája rendszeresek és sűrűk és erősek), és bár előbb-utóbb szülünk, de még nem most. Benntarthat, de ez akár napokig is így lehet, ezért javasolja menjünk haza. Nagyon elszomorodtam, ezért hozzátette, azért lehet, hogy még ma találkozunk - de úgy tűnt ezt csak jóindulatból mondja, nem meggyőződésből... Azt is mondta, a fájások el fognak múlni, legalább 2-3 órára, de lehet 2-3 napra.

Hazafelé már azt kívántam legalább 2-3 órára múljanak el, mert 3-4 percenként egyre erősebbek voltak. Otthon már semmi nem volt jó, se feküdni, se állni, se ülni. Az egy szelet pirítós több részletben jött ki, ugyanúgy, mint az ebédre megevett 3 evőkanál húsleves. Ráadásul úgy éreztem, semmi értelme az egésznek, ha ez jóslófájás, és után jön még a vajúdás, mi lesz itt, ha szülnünk kell?

Szegény férjem nem nagyon tudta mihez kapjon, időnként felhívta a szülészetet, tanácsokat kért, közvetített, végül azt mondták neki, ha ez marad este 8-kor induljunk el. Mondanom se kell, én nem akartam, minek autózni ismét 80 km-t azért, hogy ott görnyedjek, és azt mondják, nem szenvedek eléggé?

Ezen vitatkoztunk, amikor este 6 óra körül egy vécézés után hirtelen minden előzmény után elment a magzatvíz, és kirepült belőlem a nyákdugó. Sebesen összekapkodtuk magunkat - vagy inkább a férjem mindkettőnket, és egy telefon után, hogy ne várjunk mentőre, mert az késhet, újból elindultunk Győrbe.

Megérkezvén újból mehettünk adminisztrálni, miközben csurgott a lábamon a magzatvíz - mit ne mondjak nagyon kellemes volt. Az előkészítés most gyorsabban ment, egyértelmű volt, megindult a szülés. Front lévén azonban nem csupán nálunk, így amikor kikecmeregtem a zuhanyzóból, a férjem közölte, várnunk kell, hogy helyet keressenek nekünk. Én legszívesebben ott helyben vagy megszülök vagy világgá megyek, de párom szeront egyik se volt jó ötlet, így maradtam.

Megérte, mert egy önálló szobát kaptunk, szólt a zene (kegyetlen rossz, de figyelemelterelésnek remek). lefeküdtem az ágyra, és nagyon fájtam. A szülésznű fájdalomcsillapító injekciót adott, és egy gázmaszkot, amiért cserébe jól leszúrtam, hogy nincs elég bajom, még el is akar gázosítani, hiszen ha rosszul fújom ki a levegőt, akkor elájulhatok - tette hozzá kedvesen. Utólag kiderült az ötlet a látszat ellenére kiváló. Ugyanígy a labdán vajúdás, aminél kellmesebb helyzetet elképzelni sem lehet, bár amikor kedves mosollyal behozta, majdnem kikergettem, hogy nem normális, ha azt akarja, hogy ezzel játszak most. A magzat szívhangját folyamatosan mérték, a fájásokat nem, elég egyértelműek voltak mérés bnélkül is. Időnként hánytam egyet-egyet, hogy jobban teljen az idő, de ez teljesen normális a szülésznő szerint, és a vajúdás jele. Eszerint már otthon délután is ilyesmi történt, csak akkor ez nem tudatosult egyértelműen. Ez azért fontos, mert bármennyire közhelyként mondogatják: igenis igaz, a fájdalomtűrés a fejben dől el, és hogy mennyire szenvedünk az nagyrészt a hozzáállásunktól függ. Ezért mondom minden "sorstársnak": a szülés fájdalmas, de kibírható, és nagyon is célirányos a vajúdás, így nézve jóval kellemesebb, mint egy értelmetlen gyomorrontás.

Este 8-tól kb. fél 11-ig szekáltam a szülésznőt, illetve boldogítottam férjemet kínlódásommal, amikor megérkezett a fogadott dokim, és vidáman közölte, akkor most szülünk - mintha addig mindenki csak piknikezni jött volna össze. Ismét nem hittem neki, és ismét tévedtem: azt mondta, tolhatunk, és 4-5 fájás illetve tolás után kint lesz a baba.

Nekifeszültünk mindannyian, a szülésznő beöltözött, a dokim mellémállt, a férjem felkészült a kézfájásokra (kicsit tényleg véres lett a keze, mert délután nem vágtam le a körmeimet, pedig terveztem...), én meg nyomtam. Nagyon fura érzés volt,de két nyomás után semmi különbséget nem éreztem, és nekikeseredtem, ennyi, nem tudom megszülni a gyerekemet. Mindenki egyöntetűen állította, látják a baba fejét, nyomjak, segítsek neki, mert ő nagyon küzd. A harnmadik nyomásnál éreztem, lennt valami vibrál, nem fáj, de mintha belülről masszírozna valami. A doki még két nyomást kért, és közölte, kint a buksija. Ekkor azon gondolkodtam, ha ennyi küzdelem a feje, mennyi lehet még hárztra - hát semmi: hirtelen a hasamra tették, gyakorlatilag kicsusszant.

A férjem első szava az volt, torz a feje, azt hittem ott halok meg, de amikor ránéztem láttam, gyönyörű hajasbaba, hatalmas szemekkel és szempillákkal, finom, bársonyos enyhén szürkés bőrrel. UTólag a fotókon láttam, véres volt még, de ott az ágyon ez fel se tűnt, és hirtelen minden megszünt, nem volt fájdalom, se fáradtság, csak sírás és rívás - ennyire még soha senkinek és semminek nem örültem.

Amikor a babát elvitték megkérdeztem a dokit, hogy akkor megszüljük-e a lepényt msot, azt mondta, azon már rég túlvagyunk - semmit nem éreztem belőle, mintahogy a gátmetszésnél is csak láttam az ollót, de a doki mellébeszélt, és elhittem biztos nem engem vagdos. Az összeöltésnél már poénkodtunk, kértem, igyekezzen, ne hímezzen virágokat, mire kompromisszumkészen felajánlotta akkor csak bimbókat varrogat.

Így végülis Benedek január 23-án 23 óra 7 perckor 3240 grammal és 49 cm-rel épen, egészségesen megszületett, Apgarja 9/10 lett.

Amikor visszajött hozzám már apukája hozta, és 2 órán keresztül először lehettünk egy család - Benedek szopott, én sírtam, férjem fotózott és telefonálgatott. Elmondta, milyen nehéz szülés volt, én meg sírva kiabáltam utána, hogy ez nem igaz, gyors és könnyű szülés volt, amivel bármikor kiegyeznék újra.

Ez persze nagy részben köszönhető férjemnek, aki nélkül a vajúdás nem ment volna, egyszerre volt gyengéd és határozott, szerencsésen jó időzítéssel.

Hasonlóképp köszönet illeti a győri Petz Aladár Megyei Oktató Kórház szülészetét, újszülött és csecsemőosztályát - kivétel nélkül mindenkit, akivel csak találkoztunk a szülést követő 4 napon, türelmük, segítőkészségük felülmúlhatatlan

volt.

A szülés utáni eufória még mindig tart, de a fáradtság a kórház utántól itthon érezteti a hatását: Bencus hajnalonta, mint terhességem alatt mindvégig 2-4 között bulizik, és persze a nap többi részében is 3 óránként megköveteli, ami jár neki.

Sajnos tejem nagyon kevés van, de küzdünk a problémával , és nem lehet, hogy ne találjunk megoldást, amit az a tény is mutat, hogy a kezdeti súlycsökkenés után végre értékelhető a súlygyarapodása.

Az életem azon az éjszakán egy csapásra átértékelődött, Bencus minden moccanása, egyetlen kis hangja megelőz bármit, ami eddig fontos volt.

A szülés nyitánya volt ennek, és így nem egy történet lezárása, hanem egy óriási kaland kezdete, amely arról szól, ebből a pici fiúcskából hogyan és miknt lesz olyan ember, akire anyai elfogultság nélkül is büszkék lehetünk.