Petrus születése

Az egész úgy kezdődött, hogy ugye nekem mindig késett a mensim, volt mikor két hetet, de volt mikor egy egész hónapot, és olyan is volt, amikor hamarabb jött két héttel. Akkor épp dolgoztam és fel sem figyeltem rá, hogy már a második hónap kimaradt.

Akkor még nem figyeltem, na de mikor már a harmadik is! Hisz nem voltam rosszul egyszer sem, meg nem is éreztem, hogy terhes lennék vagy valami nincs rendben, na meg a munka is elfoglalt.

Tehát nem gondoltam rá, vettem tesztet és két csík volt rajta. A páromnak megmutattam és annyira örült, hogy másnap már mentem is a dokihoz, és ő megerősítette, hogy kilenc hetes kismama vagyok - ez júniusban volt! Annyira boldog voltam, el sem hittem. Teltek-múltak a hónapok, aztán beütött a ménkő.

Október 17-én este bevéreztem, másnap reggel mentem a dokihoz, aki azt mondta, hogy menjek haza, és ha legközelebb ilyen lesz, akkor menjek be a kórházba! Megkérdeztem tőle, hogy na de mégis miért volt ez, és azt mondta, hogy a méhlepényem vándorolt. Haza mentem, mondván, ő az orvos, tudja mit csinál.

Teltek-múltak a hetek, február 14-re voltam kiírva, és kiderült, hogy el lett számolva, mert az ultrahang nagy babát mutatott ahhoz képest, ahány hetesnek mondták, és kiderült, hogy kislány. Eztán eljött az új év. Január 20-án este megint bevéreztem, de most nem volt olyan erős mint októberben, sokkal gyengébb volt.

Másnap mennem kellett az orvoshoz meg a védőnőkhöz és elmondtam, mi a bajom. Itt már kicsit megijedtem, mert 36/4 hetes voltam és féltem, hogy baja lehet a picinek.

Az orvos megvizsgált és azt mondta hogy 2-3 cm-re kivagyok tágulva. Megint azt mondta, menjek haza, és hétfőn menjek vissza NST-re meg ultrahangra és majd akkor megint megvizsgál.

Hazamentem és megint ömlött belőlem a vér, a páromnak mondtam, hogy irány a kórház, én nem várok hétfőig. Lezuhanyoztam, előkészítettem a cuccaimat és elindultunk. Január 21.-e volt, dél körül be is értünk. Megvizsgáltak, itt már két ujjnyi voltam, de fájásom egy darab sem volt, még csak nem is görcsöltem Felvették az adataimat és már haza sem engedtek.

A párom hazaküldtem avval, ha majd meglesz a pici felhívom, addig a kórház közelébe se jöjjön. Nem is jött, mert nem szerettem volna, ha látja hogyan szenvedek, ha jönnek a fájások. Meg is értett.

Befektettek a vajúdóba, négykor felrakták rám az NST-gépet és kérdezték, hogy van-e fájásom? Mondtam, hogy nincs, még csak nem is görcsölök, erre azt mondták, hogy pedig a gép mutatja. De én akkor sem éreztem semmit, este hétkor megint megvizsgáltak, és akkor már négy ujjnyi voltam. Megkaptam a beöntést és a kopaszítást, ezután felfektettek a szülőágyra. Persze fájásom még most sem volt.

Jött az ügyeletes orvos kilenckor burkot repeszteni és bekötötték az infúziót is. A tűtől meg a beöntéstől jobban féltem mint a szüléstől. Na aztán fél tíz fele kezdődtek a tolófájások, azokat már éreztem. Azt mondták egy kicsit tartsam vissza, azt nem értettem miért de utána mondták, hogy térdeljek előre és próbáljam meg úgy nyomni, de így kényelmetlen volt és a lábam is zsibbadt, tehát nagy nehezen visszafordultam azaz fordítottak, mert egyedül nem bírtam.

Aztán mondták, hogy nyomjak persze hang nélkül amit nem tartottam be, mert mikor levegőt vettem hang jött ki a számon. Még én sem tudom, hogy, de hangosan nyögve vettem levegőt. Kicsit fura volt mert nem bírtam kontrollálni. Mondták, hogy nyomjak egy nagyot, de abból az egyből 14 lett és a tizennegyedikre kijött a szemem fénye. Ez 22:35 kor volt egy óra vajúdás után, és megsimogathattam, mikor meghallottam a hangját elsírtam magam.

Olyan ártatlan volt és gyönge. Egészséges, kislány és még szép is volt.

Elvitték, megmérték, 2900 grammal és 51 cm-rel jött a világra 8/10 apgarral. Engem közben varrtak össze, másfél órán keresztül, mert egy gyakornok nő volt és tanult. Háromszor kaptam érzéstelenítőt, mire sikerült neki befejezni. Aztán hívtam is az apucit és nem tudta, sírjon vagy nevessen, nem gondolta volna, hogy még aznap megszülök, habár én sem, mert még csak 36 és fél hetes voltam, azt hittem még van időm. De olyan gyorsan eltelt ez a nap.

Éjfélkor behozták Petrusom, és velem volt egy óra hosszáig, csak csodálkozni bírtam rajta, el sem hittem, hogy ő volt a pocakomban. Aztán elvitték, de én nem bírtam aludni, vártam mikor hozzák újra, és hajnal ötkor behozták, megint velem lehetett.

Csak egy baj volt, hogy én a hetediken, ő meg a hatodikon volt és nem maradhatott velem, mert lent nem volt hely, a csecsemős szobák tele voltak. Fél hatkor megint elvitték és akkor pihentem egy óra hosszát. Nyolckor még mindig nem hozták a cseppem, és még 11-kor sem

délben már megkérdeztem hogy mi a baj és akkor mondták hogyha lábra birok állni és le tudok menni a lépcsőn, akkor menjek le én, mert nem bír vele feljárkálni. Mondtam neki, hogy szólhatott volna hamarabb is, mert ötkor evett utoljára, erre azt mondta, hogy ő erről nem tehet meg hogy sajnálja, de értsem meg.

Na fel is pattantam, azaz felkeltem ahogy tudtam és siettem hozzá, egyemmeg akkor még aludt, mondták, hogy semmi hangja nem volt. Én megijedtem, hogy nem tán azért mert nem él vagy nem lélegzik, de felkelt a hangomra, olyan boldog voltam, hogy semmi baja.

Három napon keresztül nekem kellett lejárkálni, mert még mindig nem volt hely a hatodikon, és majd csak szombaton délután bírtunk lemenni, hisz voltunk vagy hatan, akik fent maradtak velem együtt. Az volt az első együtt töltött éjszakám a cseppemmel. Nagyon csendes baba volt, még a másik baba sírására sem kelt fel.

Aztán vasárnap hazaengedtek, már alig vártam, hogy hazajöhessek. Már egy hete itthon vagyunk, de eddig csak kétszer hallottam a hangját, mikor fürdettük, de már az is tetszik neki. Csendes baba és aranyos!