A négy évszak

A Négy Arc

Volt egyszer egy birodalom, amelyet négy testvér uralt: Tavasz, Nyár, Ősz és Tél. Nem voltak közönséges uralkodók, nem koronában és palotában éltek, hanem magában az idő szövetében. Ők szőttek minden pillanatot, fújtak szelet, hívtak esőt, szórtak virágot vagy havat – mindent, ami a világban történt, az ő kezük nyoma volt.

De sosem találkozhattak. A sors rendje úgy szólt, hogy egymást követve járják a világot, mindig átadva a helyet a következőnek. Mégis, évszázadok alatt egyre inkább érezték, hogy hiányzik valami, amit soha nem ismertek meg igazán: egymást.

Tavasz mindig reménnyel érkezett, zöld hajtásokkal és olvadó folyókkal. Ő volt a legfiatalabb, a kezdet, de minden virágzás után szomorúan engedte át a helyét Nyárnak. Nyár heves és tüzes volt, sosem ismert mértéket. Ünnepet, fényt, forróságot adott az embereknek, mégis, amikor a nap már alacsonyabban járt, ő is érezte az elkerülhetetlent.

Ősz csendesen lépett a világra, aranyszín ködökkel és lehulló levelekkel. Ő már tudta, hogy minden elmúlik, és talán ő volt az egyetlen, aki nem is bánta. Tél pedig, öreg és bölcs, fehér lepleket borított a világra, lassúvá tette az időt, és az emberek szíve mélyén mindig ott lappangott a félelem, hogy talán nem lesz többé tavasz.

Egy év hajnalán azonban valami történt. Egyetlen percre, amikor az egyik épp átadta volna a helyét a másiknak, az idő rései meglazultak, és mind a négy egyszerre állt a világ peremén. Először némán figyelték egymást. Látták a testvérben a saját árnyékukat is: Tavaszban Nyár ígéretét, Nyárban Ősz csendjét, Őszben Tél hidegét, és Télben Tavasz titkos reményét.

A világ ekkor különös lett. Fák, melyek lombot hajtottak, virágoztak és egyszerre hullatták leveleiket, hó esett a mezőkön, miközben pipacsok nyíltak alatta. Az emberek nem értették, mi történik, de megérezték: valami ősi, tiszta igazság mutatkozott meg. Nem különállók az évszakok, hanem egy nagy egész részei, egy kör végtelen folytatásai.

A testvérek csak egy pillanatig lehettek együtt. De abban a pillanatban megértették, hogy nem egymás ellentétei, hanem egymás tükörképei. Azóta is minden évben, amikor a váltások legmélyebb pillanatai eljönnek – a tavaszi napéjegyenlőség, a nyári napforduló, az őszi elmúlás és a téli csend – a világ egyetlen sóhajnyira érzi: a négy arc még mindig egy.