Laura születése otthonunkban

A várandósság nagyon szép volt, szerettem kismama lenni. Az első három hónap rosszullétét és hányást leszámítva tényleg minden percet élveztem, amit a szívem alatt töltöttél. A legelső pillanattól fogva tudtam, hogy el tudnám képzelni, hogy az otthonunkban lásd meg a napvilágot, de persze akkor még ez olyan távolinak tűnt. Azért decemberben elmentem egy információs estre, hogy tájékozódjam. Szerettem volna közelebbről megismerni ezt a lehetőséget, de ekkor még nem volt semmi tudatosság, elhatározás bennem, csak éreztem, hogy nekünk ezt az utat kellene választanunk. Az információs esten már biztos voltam benne, hogy én szeretném, ha így érkeznél közénk. Eltelt a 9 hónap és egyre izgatottabban vártunk már, időközben – hogy semmi se legyen egyszerű :) – apával vettünk vidéken egy házat, amit fel kellett újítani, s persze mindezt az érkezésed előtt egy hónappal.

Sok-sok kérdés volt bennem a születéssel-szüléssel kapcsolatban, (kétség egy szemernyi sem) amire mind választ kaptam Ágiéktól a tanfolyamon.

Szerettem volna ha az apukád és a nagymamád (ő az én édesanyám)is jelen lehetnének a nagy napon. Apa tökéletesen egyetértett velem és támogatott a döntésben. A nagymamit pedig elvittem a tanfolyam egyik napjára, tudod ő szülésznő, de otthonszülésben még nem vett részt. Szuper egy anyuka, (most már nagymama is,:) mindig támogatott, hagyta, hogy a gyermekei éljék a saját életüket is. Most is csak egy halvány aggodalomfélét láttam megcsillanni a szemében, amikor felvetettem az otthonszülés gondolatát, ami aztán azonnal kihunyt miután a tanfolyamon feltette a kérdéseit és választ is kapott rá.

A 8. hónap végéig dolgoztam, a cég még ekkor is nehezen engedett el, s bár élveztem a munkámat, de május végén éreztem, hogy most már csak veled szeretnék foglalkozni. Apa drága meg csak felújított és felújított vidéken. Szerencsére a munkája rugalmas, így minden idejét az új otthonunkra szentelhette. A hatékonyabb munka érdekében le is költözött, én pedig háziőrizetet kaptam a húgaim személyében, aminek persze mindenki örült.

2008. 06. 21-én, a nyár leghosszabb éjjele előtt három nappal érkezték közénk. Annyi nehézséget megéltünk már apával, hogy úgy döntöttünk, hogy érkezésedet nem bízhatjuk a véletlenre. A lehető legjobbat szerettük volna neked, hogy tudd és érezd, hogy ez a világ jó. Nehéz az út, ami idevezet, de megérkezni jó. Otthon születtél Kincsem, csupa szerető ember közé, félhomályban, csendben.

Hajnalban adtad az első jelet felénk. 4.40-kor felkeltem, pisilnem kellett, majd visszafeküdtem. A mosdóban mintha hallottam volna valami kis pukkanást, de nem foglalkoztam vele. Visszafeküdtem az ágyba, amikor is azt éreztem, hogy valami meleg folyik a lábamon, gondoltam megnézem mi van, felálltam az ágy mellé, és liternyi, babaillatú tiszta víz folyt ki belőlem. Rita nagynénéd azonnal felpattant az ágyban és csak mondogatta. „Tudtam, hogy most fog történni valami, tudtam.” Nevettünk és felcsaptuk a „Bába válaszol” című könyvet, hogy most akkor mit is tegyünk. Én közben egy törölközőn térdeltem az ágy előtt, mert még mindig csordogált a víz belőlem, Ritus meg az ágyon hasalt. Mivel a víz tiszta volt, teendőnk nem akadt, így csak nevettünk a helyzeten. „Tisztára mint a filmekben” – mondogatta Rita.

Aztán felhívtam apát, mondtam neki, hogy ne aggódjon, elfolyt a víz, de még semmi más nem történt, viszont reggel induljon el. Szegény később mesélte, hogy semmit sem tudott ezután aludni, de muszáj volt reggelig várni, hogy a munkásokat eligazítsa. Felhívtuk nagymamiékat is, ők azonnal kocsiba ültek, útközben bevásároltak, hátha másnapig is eltart az érkezésed. Ágit még nem akartam zavarni, ki tudja milyen fáradt lehet, hadd aludjon. Reggel 6-kor befutott a nagymami, meg Kata nagynénéd is, ők is ott voltak a születésednél. Nagyon jó volt a hangulat, megreggeliztünk, közben én még semmit sem éreztem. Egyszerűen nem fogtam fel, hogy aznap valóban találkozhatunk. Ágit reggel 7-8 körül hívtam, kikérdezett, majd kérte, hogy egy óra múlva hívjam újra, de persze előbb is, ha úgy érzem. Közben sétálgattam, néha kicsit keményedett a pocim, de egyáltalán nem fájt semmi.Kezdtem aggódni, mi van, ha nem is fog ma történni semmi, de nagyikád türelemre intett, hogy ne izguljak már, a magzatvíz elfolyása elég egyértelmű jel. Aztán hányingerem lett, elmentem a mosdóba, a reggelit nem viselte el a gyomrom, hasmenésem is lett… a testem tisztította önmagát. 11 felé újra hívtam a bábánkat, hogy szerintem jöjjön, na nem mintha annyira fájt volna, csak kezdtem aggódni, mivel az utcában épp filmforgatás zajlott, és lezárták a környéket, féltem nem engedik be. Továbbra sem fájt, csak néha éreztem a derekamat, úgy húzott. Ági 11.30-kor érkezett meg, ekkor én már bevonultam a fürdőbe. A kicsi lakás, legkisebb helyiségében éreztem jól magam, ültem a wc-n és ringattam magam. Ági megvizsgált, „ egy cm” –mondta, és én csalódott voltam. Persze számíthattam volna erre, hisz addig még alig éreztem valamit. Majd újabb hányinger, Ági tartotta a fejem, hálás voltam, úgy örültem neki, hogy megérkezett, valahogy azt éreztem, hogy minden rendben lesz, márcsak apa hiányzott… Kérdezte Ági, hogy maradjon-e, intettem, hogy ne. Jó volt egyedül. Apára vártam, a szemeit akartam látni, a huncutságot bennük, hogy jelezze nem lesz semmi gond, menni fog ez nekünk. Délben érkezett meg. Akkora már nem igazán voltam magamnál, bejött mellém, még egy másodperc töredékéig elkaptam a tekintetét, de valami más, nagyobb erő elragadott. Apa azt suttogta a fülembe, hogy szeretlek, én pedig nem tudtam már válaszolni. Jöttek a hullámok és vittek egyre mélyebbre és mélyebbre. Egyszer mikor „feldobott a víz” végre rámosolyogtam. Megszorította a kezem, átölelt és újra azt suttogta: SZERETLEK. Vajon tudta, hogy ez akkor, ott menyire sokat jelentett. Azt hiszem igen. Válaszolni újra csak nem tudtam. Az örvényre koncentráltam. Ezt Ági mesélte még a tanfolyamon, és most tudattalanul jött elő bennem; „ha átengeded magad a kontrakciónak, akkor az ahhoz hasonló, mintha egy örvénybe lépnél bele. Ha kapálódzunk, küzdünk ellene, akkor képtelenség szabadulni, nem lehet kivergődni belőle, de ha megadjuk-átadjuk magunkat a nagyobb erőnek, akkor miután levisz a víz mélyére, a következő hullámmal újra felszínre hoz, ahol nyugodtan lebeghetünk.” Nem érzékeltem a külvilágot, csak foszlányokra emlékszem, (például azt sem tudtam, hogy közben levették a fürdő ajtaját, hogy jobban odaférhessenek hozzánk) fejem a mosdókagyló szélének szorítva… hideg volt a kagyló széle és ez jó volt. Egyszer levertem a dolgokat körülöttem a kezemmel, amikor a csapba kapaszkodtam, csörömpölt és gurult szerteszéjjel minden, de ez is olyan távolinak tűnt akkor. A pihenő időben a wc-re ültem, ami a mosdóval pont szemközt volt és ott is tovább ringattam magam. Aztán valami monoton mozdulatsorrá alakult át minden, jött az örvény, én felálltam, csapba belekapaszkodtam… valaki hideg vizes borogatást tett a homlokomra. Ez is olyan jó volt. Apukád bal oldalt masszírozta a derekamat, jobb oldalon a nagymami, Ági meg a mosdó alatt ült, s onnan masszírozta a gátat, meg a combomat. Mikor ült oda? Egyáltalán hogy fér be, olyan kicsi ott a hely, igaz ő is kicsi, és mégis mennyi erő van benne, bennem vajon lesz elég erő? Egyszer, egyetlenegy pillanatban átfutott az agyamon, hogyha ez 10-12 óráig tart én belehalok. De ez a gondolat jött és ment, ott zakatolt bennem, hogy „ha meghajolsz az erő előtt, akkor könnyebb lesz.” Rendben, nem túlélni, hanem megélni kell. És jött újra és újra a mélység, én felálltam ringattam a csípőm, a hátamat masszírozták, egy fehér ruhás "angyal" pedig forró muskotályzsályás borogatást nyújtott a pocakom felé. Nem láttam az arcát, azt sem tudtam, hogy ki ő, csak pár óra múlva tudtunk egymásra mosolyogni. Aztán nem volt elég a ringatás. A mozdulatsor maradt, de muszáj volt hangosan nyögni, aztán valami mély hangon sóhajtozni és végül kiabálni, nem sikítani, vagy ordítani, csak kiadni a hangom, mintha a fájdalom ezáltal is kevesebb lett volna. Meleg volt, őrült meleg, csorgott rólam a víz, a fejemet a mosdóhoz szorítottam és kiabáltam, nem szavakat, semmi értelmeset, csak valami mély torokhangokat, mintha nem is az én hangom lett volna. Közben szorították a borogatást a hasamra, „erősebben, forróbbat” –lihegtem. Újabb pihenő, úszunk a víz tetején, a karomba a babám, és megint jön a fájdalom… és újra és újra. Nem tudtam mennyi idő telt el, nem tudtam hol tartunk. Ági a "lebegős- szünetekben" szívhangot hallgatott, majd rámmosolygott, s ment minden tovább. Jött a hullám, én feláltam, kapaszkodtam, ringattam magattam, kiabáltam, elmerültem benne, majd feldobott a víz a tetejére, én leültem és lebegtem és pihentem. Majd újabb fájdalom és újabb és újabb és újabb és egyszer csak a fájdalom átváltozottt... valami más lett, másképp fájt. „Kapcsoljátok le a villanyt” – mondta Ági, majd ezt: „Látom a fejét, szőke, vagy kopasz.” „Kakilnom kell” – kiabáltam. „Akkor nyomj – mondta valaki. „Nem tudok, nem megy” – válaszoltam, és sírni kezdtem. „Fáj, úgy fáj” – kiabáltam, majd ezt „Gyere kincsem, gyere már!" - meg ezt is: "Istenem, Istenem”. Ági közben szívhangot hallgatott. „Változtassunk helyzetet, ez nem jó a babának” – hallottam - "Menjük kijjebb".

A fürdőnk az előszobából nyílik, oda léptünk ki, apukád és nagymami velem együtt mozdult, mintha egyek lettünk volna, a nyakukban volt a karom és így nyomtam már odabent is párszor. A fehér ruhás ismeretlen a szülőszéket varázsolta oda, mondták, üljek rá, de nem volt jó. Állnom kellett, ezt éreztem belül, a lábam viszont beleremegett a nyomásba, így megfordultam és rátérdeltem a székre. Mögöttem Ági, mellettem a két legfontosabb ember és akkor éreztem, hogy elérkezett az erő, tudtam, hogy most fog megérkezni a kisbabánk, hogy mindjárt megérkezel. És nyomtam és kiabáltam és megjelent a fejecskéd, a következő pillanatban pedig a tested csusszant ki. Megszülettél! Ági fogott meg hátul, anyukám pedig ezt ismételgette: „kislány, kislány” A következő kép, hogy a szoba felé megyünk? Visznek? A húgaim (a nagynénéid: Kata és Ritus) álltak az ajtóban, sírtak és nevettek. Olyan jó volt, hogy ott voltak. A következő kép, hogy fekszünk az ágyban, a hasamon ott vagy drága kicsi kincsünk és nem sírsz, csak nézelődsz, és én nem tudom felfogni, nem tudok sírni sem, pedig azt hittem fogok. Ez még annál is több volt, az a pillanat minden más pillanatnál több volt. Megszülettél! Csend volt és félhomály és kimondhatatlan csoda!

14.20 perc. Nem egészen három óra telt el az első vizsgálat óta.

A köldökzsinórt nem vágtuk el, amíg lüktettet, amikor már nem pulzált, akkor történt meg a teljes fizikai elválásunk. S ekkor már végre elérted a cicimet is. Olyan édes voltál, mintha először megszimatolgattad volna, aztán a száddal is keresgélted és közben a nagy sötét szemeidet rám emelted. Micsoda bölcsesség, tudás volt a szemeidben!

Körübelül egy óra múlva éreztem, hogy újra fáj, átadtalak apának, akit szépen lepisiltél :), nekem pedig fel kellett állnom, nem tudtam fekve maradni. Az ágy mellett leterítettek egy dekubitusz lepedőt és két nyomásra kicsúszott a méhlepény hiánytalanul. A bába megvizsgált, nem kellett varrni, nem repedtem. A gátvédelem tökéletes volt.

Nem sokkal később Ágiék elmentek, Ági odajött és megpuszilt minket, aztán Judit is, a fehér ruhájában, aki dúlaként volt jelen, akit nem vettem észre mikor jött és nem láttam az arcát egészen eddig, és aki észrevétenül segített.

Majd mindenki letelepedett a nagy francia ágyra(apa, nagyi, nagynénik) boroztunk, beszélgettünk, nevetgéltünk és persze Téged néztünk. Nem lehetett betelni veled. :)

Te pedig jól bebagyulálva nézelődtél, szopiztál és aludtál közötttünk. Csak gyönyörködtünk benned, aztán egyszer csak apa elkezdett dúdolni, majd én is bekapcsolódtam és énekeltük neked a csángó népdalokat, amiket pocaklakóként is sokszor hallhattál tőlünk.

Így érkeztél meg közénk kicsi Laurka, áldást hozva magaddal az életünkbe. Köszönet és örök hála minden ottlevőnek. Valamennyien osztoztunk a csodában és leginkább neked vagyunk hálásak Laura! Köszönjük, hogy megérkeztél közénk!