Kis kópé született...

A mi történetünk/kapcsolatunk nem indult könnyedén a férjemmel (Balázzsal). Sőt, mondhatni, hogy sehogyan sem indult, csak úgy lett. Évek óta ugyanaz volt a baráti társaságunk, mindenhova együtt, „bandában” jártunk, de mindkettőnknek volt párkapcsolata. Egy nagyon is rossz párkapcsolata. Párom barátnője ráadásul az én barátnőm volt. Aztán barátnőm félrelépett, ők szakítottak. Rá egy hónapra mi is szakítottunk az akkori párommal és valahogy adták magukat a dolgok: Balázzsal egymást vigasztaltuk. Ebből a vigasztalásból végül egy erős barátság, majd szerelem lett.

Emlékszem, július 31-én döntöttük el, hogy nem védekezünk tovább, ha szeretne jönni a baba, akkor jöjjön. Akkor már minden készen állt a szeptember 26-i esküvőnkre, így azon a verőfényes őszi délutánon össze is házasodtunk. Életem egyik legszebb napja volt.

Az utána következő egy hét horvát nászút is csodaszép volt. A hazafelé út már kevésbé, ott már nagyon rosszul voltam. Féltem, hogy beteg vagyok, ugyanis rám nem jellemzőek a rosszullétek és a betegségek sem. Szóval, hazaérve mindjárt elmentem a háziorvosomhoz, hogy kérjek beutalót kivizsgálásra. Akkor volt az a bizonyos H1N1 mizéria és nekem persze mindent arra fogtak. Végül október 22-én elküldtek egy utolsó vizsgálatra: hasi ultrahang.

Ott megállapították, hogy jobb oldali petefészekcisztám van és: „ne csodálkozzon, hogy nem esik teherbe”. Kétségbeesetten mentem el a nőgyógyászatra az orvosomhoz (Mánfai dr.), aki megvizsgált, elmosolyodott és csak úgy mellékesen ennyit mondott: „gratulálok a sikeres nászúthoz, maguknak babájuk lesz, Henike”. Teljesen padlót fogtam…Hogy nekünk? Babánk? Máris? És mi van a cisztával? Hát, ciszta nem volt. Volt helyette baba. Amit még az UH nem mutatott ki, csak egy 5 hetes petezsák volt. Csináltak egy tesztet is és én boldogan léptem ki a Szülészeti Klinikáról a kis két halvány csíkocskámmal.

Fel is hívtam Balázst és elmondtam neki, aki szintén repesett az örömtől. Pedig annyiszor elterveztem, hogy valami különleges módon mondom majd meg, hogy babánk lesz…de nem bírtam magammal. Rá egy hétre már szívhangot is hallottunk az ultrahangon és én voltam a legboldogabb ember a világon. A kiírásom szerint babó június 23-án fog születni.

Terhességem problémamentes volt, se rosszullét, se hányinger, semmi. A végén egy icpici gyomorsav, de ennyi. A 16. héten megtudtuk azt is, hogy kisfiunk lesz. Valahogy én mindig azt hittem, hogy lányom lesz. Copfos, masnis, pörgős szoknyás kislányom…így az UH-n meg is lepődtünk, de persze boldog voltam, csak nem tudtam elképzelni, hogy fiús anyuka leszek.

Teltek a hónapok és én egyre boldogabb voltam, ahogy „láttam a végét”. Betöltöttük a 36. hetet. Összepakoltam a kórházi cuccomat, emlékszem, ez egy szerdai nap volt. Aztán péntek reggel Balázs elment dolgozni, én meg tettem-vettem, mikor is éreztem, hogy valami csordogál „ott lent”. Elmentem wc-re, de nem láttam semmit. Aztán szinte egész délelőtt szivárgott belőlem valami. Megijedtem. Betelefonáltam a szülészetre, hogy mi ez? Menjek be? Ott azt mondták, nem kell. De én akkor is bementem. Fene bátor voltam, mert szivárgó magzatvízzel kocsiba ültem és bementem. Fogadott orvosom külföldön volt azon a héten, meg is „beszéltük”, hogy nem szülök azon a héten… Bementem, megvizsgáltak…ahogy felálltam, elöntött valami. Tudtam, hogy innen én már nem megyek haza. Május 28-án, délután 3-kor felkerültem a szülőszobára. Különféle adminisztráció után kaptam egy kórházi hálóinget (mivel még a cuccomat sem hoztam el) és vártam. Először is Balázsra, aki elviharzott a munkahelyéről, haza a cuccomért, aztán hozzám, mondván, hogy „hamar szülünk”. Gondoltam én, hogy hamar, hiszen ha nincs magzatvíz, akkor biztos hamar meglesz a mi kicsi kincsünk.

Szóval, sétálgattam a folyosón, fájás semmi, végül 7-kor már nem kelhettem fel. Bekötötték az infúziót és vártunk. Valamikor fél 10 felé megkérdezték, hogy akarok-e majd epidurálist. Hát, félni féltem tőle…annyi mindent hall az ember…végül is megkaptam a kanült és ha szükséges, akkor már csak a „cuccot” lövik bele…nem lesz semmi baj…oké, mondom, jöjjön. Legnagyobb meglepetésemre nem fájt. Mondjuk kellemetlen volt egy csövecskével a hátamban feküdni, de aztán később már nem ez volt a legnagyobb fájdalmam. Balázs végig mellettem volt. 11 körül jöttek is a fájások. Hol gyengébb, hol erősebb, de rendszeresnek mondhatóak. Tágulás semmi. Hajnali 2-re tágultam ki bő egy ujjnyit. 3 után valamivel bejött egy kedves szülésznő, akit addig még nem láttam, megnézte az infúziót, simogatta a lábamat, a kezemet, majd kirohant és hallom, hogy mondja az ügyeletes orvosnak, hogy „a koktélban nincs tágító”. Na, bakker…akkor anélkül produkáltam 12 óra alatt a bő egy ujjnyit.

Úgyhogy mese nincs, szívhangja nyuszinak folyamatosan esik, így fél 4-kor eldőlt a sorsom: megyünk a műtőbe. Megijedni se volt időm. Megkaptam az epit, toltak a műtőbe, felhúzták a „zöld függönyt” előttem, bekenték a hasamat, kérdeztek egy fiú és egy lány nevet…én pedig nagyon álmos és fáradt voltam…végül hajnali 4.01 perckor hallom, hogy „kisfiú”. Oldalra néztem, megmutatták, de nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy meglepő módon nem sírtam. Láttam, hogy kis lila és csak engem néz, ismerkedve a fénnyel, ami körülfogja és nem sír. Az én kisfiam, akit annyira vártunk, Stefán Bence Ákos 2010. május 29-én, 4 óra 1 perckor született 2450 grammal és 48 cm-rel. A legboldogabb ember én voltam és vagyok azóta is.

A kórházban töltött napok maga volt a pokol. 5 napot voltunk bent, de az integráció miatt nagyon siralmas volt a benti helyzet. Alig vártam, hogy hazajöjjünk. Igazából a nővérek egymásra mutogattak-köpködtek a kialakult helyzet miatt és sajnos ez rajtunk, anyukákon csattant leginkább. Rajtunk, akik a világ legboldogabb emberei vagyunk ott, akik 9 hónapig várnak egy csodát és engem konkrétan nem érdekeltek mások, csak hogy mi vagyunk. Hogy mi lettünk. Egy család. Bencus, anya és apa…

Bencus ma már 16 hónapos. Egy eleven nagyfiú. Az életem értelme, aki bearanyozza a napjainkat.

Köszönöm, hogy elolvastátok!