A várva várt Csoda megszületése

2009 májusában 4 pozitív terhességi teszt után, biztossá vált, hogy babát várok. Határtalan boldogság járta át a szívünket, annak ellenére, hogy előtte egy hónappal mindketten munkanélküliek lettünk. Így vagy úgy, de terhesen is munkába kellett állnom, letölteni azt a bizonyos 3 hónapot, és táppénzre menni. Nem úgy történt, ahogy terveztem, de végül megoldottuk.

Terhességem viszonylag problémamentesen zajlott, leszámítva, a cukromat, ami magasnak bizonyult, ezért diétázni kellett. Ennek ellenére mégis 23 plusz kilóval mentem szülni.

Félelmekkel ugyan, de bízva a magyar egészségügyben, nem fogadtam orvost. Illetve mikor akartam, már késő volt, nem vállalta. Sok helyről hallottam, hogy bizony egy ügyeletes orvos is lehet normális, meg, hogy úgysem az orvos van veled, hanem a szülésznő. Ez valóban így van… de senki nem beszél arról, hogy odáig bizony el is kell jutni… Meggyőztem magam róla, hogy azt a pénzt, amit a doki zsebébe dugnék, másra is elkölthetem.

Terhességem közepén már problémák merültek fel a szülés dátumát illetően, majdnem 2 hét eltéréssel. A dokim ragaszkodott az első UH méreteihez, ebből számolta ki, hogy a nagy nap bizony február 16 lesz. A többi UH ugyanazt mutatta, hogy kisebb a baba, tehát fiatalabb a terhesség, de nem foglalkozott vele.

Terhesgondozáson többször jeleztem, hogy nagyon vizesedik a lábam, és a vérnyomásom is 140 volt általában. Azt a választ kaptam, ez normális, a terhesség végén, hiszen a szervezet vizet tárol a szülés utánra. Védőnő az utolsó találkozáson csinált vizelettesztet, ami elég magas fehérje szintet mutatott. A dokinak ezt is jeleztem, válasza az volt: normális.

Neten sokat kutakodtam a téma után, tudtam, hogy ez bizony toxémia gyanú, de bíztam az orvosokban, nyílván, ha azt mondják normális, akkor biztos az.

A (papíron) 40. hét betöltése után, mindennap CTG-re kellett járnom, 2 naponta pedig amnioszkópiára. Nem volt túl kellemes a dolog, de ha kell, akkor kell. Azt mondták, ha nem indul be a szülés, kedden, azaz a 41.hét elején be kell feküdnöm a kórházba.

Február 22-én, hétfőn hajnali fél 5-kor fájásokra ébredtem. Gondoltam, ez is ugyanolyan lesz, mint a két hete tartó folyamatos jóslófájások. Hát tévedtem! Elkezdtem nézni az időt, 10 percenként jöttek, és egyre jobban fájtak. Elkezdtem kelteni Apát, hogy ha minden jól megy, akkor felkészülhetünk a nagy találkozásra.

Elmentem letusolni, belőttem a hajam (mert háát, én ugyan nem megyek szülni összevissza álló hajjal), Apa levitte a kutyákat sétálni, összeszedtük a cuccokat, és elindultunk.

Magamat ismerve, gondoltam majd a pánik, úgyis elmulasztja a fájásokat... Ismét tévedtem! Kitartóan jöttek, 5-10-15 percenként. Nem laktunk messze a kórháztól, hamar odaértünk. Választott orvos hiányában azt sem tudtam hova kell menni, mit kell csinálni. Egy kis kérdezősködés után, a szülőszobán, illetve a vizsgálóban, előkészítőben találtam magam.

Egy igen kedves, fiatal szülésznőt kaptam. Megvizsgált, mondta, hogy ez bizony bő 1 ujjnyira nyitott méhszáj, jól állnunk, ebből még ma baba lesz. Magamban rögtön feltettem a kérdést: Úristen! Nekem? Ma? Babám? Nem vagyok még felkészülve!

Vérnyomást néztek, vizelet tesztet csináltak. Egyik rosszabb lett, mint a másik. Vérnyomásom 170, vizelet teszt meg többszörös fehérje szintet mutatott. Kérdezték volt-e már hasonló eredményem. Elmondtam a terhesgondozós véleményt, miszerint ez normális. Nagyon megdöbbentek, láttam, hogy valami nem stimmel. Rákérdeztem, hogy toxémia, igaz? Mondták, igen. Rögtön átfutott minden rossz az agyamon, de leginkább az, hogy ez bizony veszélyt jelent az én kis Csodámra.

Megérkezett az ügyeletes orvos is, Ő is fiatal volt, és kedves. Itt kicsit megnyugodtam, hiszen nagyon sokat számít az első benyomás. Biztos kezekben éreztem magam.

CTG-re raktak, de a fájások múlni kezdtek. Szóltak is Apának, hogy ne nagyon készüljön, mert az osztályra áttesznek. Aztán történt valami, és a fájások erősödtek, majd kiugrott a ctg gép mutatója... Szülésznő mondta, hogy akkor bizony előkészít, mert a méhszáj is 2,5 ujjnyira tágult.

Előkészítés után szóltak Apának, hogy bejöhet, öltözzön be. Így is történt, innentől kezdve végig Velem volt.

Megkaptuk az egy ágyas szülőszobát, senki nem zavart minket. Burokrepesztés után, (ami számomra egyáltalán nem volt fájdalmas) a fájások rendszereződni kezdtek, 2-3 percesek lettek. Sétálgattunk, ágynak dőlve támaszkodtam, feküdni egyáltalán nem bírtam. Volt egy nagy labda is, az még elviselhetetlenebbé tette a dolgokat. Irén, a szülésznő kérte szóljak, ha úgy érzem, hogy nyomnom kell... alighogy elment, éreztem, Apa úgy rohant utána. Gyorsan megvizsgált, mondta még midig 2,5 ujjnyira vagyok nyitva. Szólt a dokinak, aki kézzel tágított egy kicsit. (Hát mit ne mondjak... nem volt kellemes)

Láttam, ahogy készülődnek, előkerültek a kiscuccok, a pléd, a karszalag... és akkor döbbentem rá igazán, hogy nekem tényleg nemsokára megszületik a kisfiam.

Iszonyat volt, hogy jöttek a tolófájások, de nem nyomhattam. Mondta a doki is, hogy nem szabad, mert szétszakad a méhszáj.

Irén beadott egy injekciót, mondta ez segíti a tágulást. Megtette a hatását, kb. 10 perc álldogálás és pokoli fájdalom után eltűnt a méhszáj, és egy-egy fájásnál lelassult a kicsi szívhangja is.

Innentől felgyorsultak az események. Rohantak a dokiért, aki kedvesen elmagyarázta, hogy nem azért nem szabad kiabálni, mert nem szereti a hangomat, hanem azért, mert elmegy az erő. Tehát, ha jön a fájás, akkor bizony minden erővel lentre nyomni kell, csukott szemmel, csukott szájjal. Én csak ismételtem hangosan, amit mond...

Egy perc alatt szétkapták az ágyat, bekötötték a lábam, és bizony végre nyomhattam. Egy hang nélkül. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy segítenem kell a kisfiamnak, hogy minél hamarabb túl legyen ezen az egészen.

Vártam, hogy végre itt legyen Velem, rám tegyék, és Apa elvágja a köldökzsinórt. Ismételgették folyamatosan, hogy mindjárt kint van, mindjárt kint van, ott a feje... én meg csak nyomtam és nyomtam, ahogy bírtam! És... 14 óra 25 perckor megszületett az én kis Csodám. 56 centivel, és 3300 grammal. Csodálatos érzés volt, ahogy áthaladt a testemen. Vártam, hogy meghalljam az édes kicsi hangját... odanéztem, és csak azt láttam, hogy fekszik a doki kezében, és ütik a hátát, de nem akar sírni... rögtön elvitték. Kérdeztem, mi baj van, mi történt? Azzal nyugtattak, ne aggódjak, minden rendben van, csak elfáradt egy kicsit. Kérdeztem magamban, oké, hogy elfáradt, de miért nem sír? Apa arcán is láttam a rémületet. Szörnyű volt.

Mondta a doki, eléggé szétszakadtam, kívül, belül varrni kell.

Őszintén szólva, nekem a varrás sokkal jobban fájt, mint maga a szülés. Közben csak arra gondoltam, hogy hol van a kisbabám, mi van vele, mi történt? Senki nem mondott semmit. Könyörögtem, hogy ha jól van, hozzák vissza, legalább egy percre hadd lássam. Visszahozták, felöltöztetve, betekerve egy plédbe. Odaadták egy percre, majd megint elvették, és elvitték inkubátorba. Végre vége volt a varrásnak, de ugye még nem mehettem sehova, ott kellett maradnom Apával, még bő egy órát a szülőszobán. Fekve, mozdulatlanul. Kérdezgettem, aki arra tévedt, hogy mi történt... és végre választ kaptam:

Kisfiam nyakán volt a köldökzsinór, a szülést követően 2 perces újraélesztés után sikerült stabilizálni az állapotát.

Ismét minden rossz eszembe jutott... belegondolva abba, hogy ha nem kap oxigént az agy, bizony károsodik. Bíztam Istenben, vagy nem is tudom kiben, hogy ha már az életben annyi rosszat adott, akkor most segítsen.

Bekerültem a kórterembe. Mindenkinek ott volt a babája, csak nekem nem... Szörnyű érzés volt. Úgy éreztem, cserbenhagytam Őt. Volt egy külső szobatárs, akinek inkubátorban volt a kislánya koraszülés miatt, Őt kértem meg, nézze meg a kisfiamat. Mikor visszajött, mondta, nagyon szép baba, hatalmas szemekkel, épp elaludt, mikor ott volt.

Nagy kő esett le a szívemről. Nem lógnak belőle csövek, és alszik. Vártam a pillanatot mikor ölelhetem végre magamhoz. A szülés után azt mondták, ha érte lehet menni, majd szólnak. Hát, nem szóltak. Eltelt az este, és eljött a reggel. Nem bírtam tovább, bementem a csecsemősökhöz, akik közölték Velem, hogy Anyuka! Bencéért már este lehetett volna jönni! Innentől minden pillanatban Velem volt az én kis Buborékom!

Sajnos, mivel a toxémia miatt fertőzést kapott, 5 napon keresztül, napi két injekciót adtak neki. Szerencsére 5 nap után a vérképe rendeződött, és végre hazajöhettünk. Az itteni háziorvos, nyaki hipotóniát állapított meg nála, ami az oxigénhiányos állapot miatt alakult ki valószínűleg. Sokat tornázunk, szépen fejlődik, 2 hónaposan meg lett dicsérve, mennyit erősödött. Remélhetőleg más szövődménye nem lesz a dolognak

Köszönettel tartozom az ügyeletes orvosnak, Dr. Gál Andrásnak, aki világra segítette a babámat, és Irénnek, aki végig bátorított. És nem utolsó sorban a páromnak, aki ott volt velem, fogta a kezem és segített ahol tudott.

Mindent összevetve csodálatos élményben volt részem, és hálát adok a sorsnak, hogy megajándékozott egy egészséges kisbabával. Egy dolog viszont nem teszi teljessé ezt. Mikor megszületett, nem kaptam meg, nem rakták rám a kis testét, nem szoptathattam meg. És ez nagyon hiányzik.

Úgy érzem, cserbenhagytam, hogy nélkülem, egyedül töltötte, élete első napját... mikor Velem lehetett volna. És ez borzalmas érzés, örökre a szívemben fog maradni, azt hiszem...

Ha még egyszer babám lesz, biztos, hogy nem csinálom végig fogadott orvos nélkül, mert bele sem merek gondolni, hogy mi történt volna akkor, ha nem indul be a szülés... Tudom, hogy az sem 100% garancia, de legalább pénzért jobban figyelnek az emberre... sajnos ez a magyar egészségügy. Szánalmas.

Nemrég naplóírásba kezdtem, és nagyszülők nélkül, Apával ketten, megpróbálunk helyt állni a mi kis Csodánk életében, hisz:

„Mikor megszületik egy várva várt gyermek,

az élet dolgai új értelmet nyernek.

Apaszív, Anyaszív dobban meg egy párban,

új fénnyel ragyognak a világra hárman.”