A mi Martinunk....

Az egész ott kezdődött, hogy 2006. májusában kiderült, hogy babát várok és már 13 hetes terhes vagyok. A boldogságunk határtalan volt. Miki mindenkinek elújságolta, hogy bébink lesz. Voltunk dokinál, ultrahangon stb.

Aztán 15 hetes voltam, mikor bementem egy újabb ultrahangra. Ahol is kiderült, hogy a méhlepény teljesen a méhszájon tapad. Csütörtöki napon be is kellett feküdnöm és pénteken levált a lepény és nekem beindult a szülésem.

Egészen szombat estig a szülőszobán voltam. Hiszen egy ilyen idős magzatot már meg kell szülni. És én minden egyes baba világrajövetelekor sírtam.

Szombat este meglett az én magzatom is, aki mint később kiderült fiú lett volna.

Aztán következett egy kisebb depi... hogy mindenért én vagyok a felelős, hiszen biztosan nem vigyáztam rá eléggé.

Apa már a következő babát tervezte ,de én még nem voltam képes rá, hogy újra terhes legyek. Egyszerűen nem ment, ezért titokban bogyót szedtem. Szeptember körül éreztem először, hogy igen... most jött el az idő...

Volt 1-2 negatív tesztünk, de április környékén éreztem, hogy valami nincs rendben. Fájt a cicim és feszült. Pont mentem le Szegedre a tesóm lakását megnézni. Április 2. volt, anyukám szülinapja és vettem egy tesztet, amire a Mars téri buszmegálló közwcjében rápisiltem. És pozitív lett!

Hihetetlenül boldog voltam, de apának csak akkor mondtam el, mikor este lett. Ő is örült neki, csak kicsit félt, nehogy most is baj legyen. Ez az aggódás szinte végigkísérte a terhességem. De én éreztem, hogy nem lesz baj. Most nem.

Így is történt. Csodálatos terhességem volt a maga minden szépségével és nehézségével.

Martin jól fejlődött és a dokim is mindig mindent rendben talált.

2007. 12. 03. Hétfő

39+6 napos voltam mikor az utolsó nst-re mentem. Az orvosom azt mondta, hogy másnap feküdjek be a kórházba, de én már nem láttam értelmét, hogy hazamenjek hiszen 50 km-re lakunk a kórháztól. Így megbeszéltük, hogy befekszek még aznap. Hihetetlen unalmas volt.

Éjszaka már éreztem görcsöket, amikre már felébredtem, de mivel csak ritkán jöttek nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget. Másnap is minden rendben volt. A viziten kiírtak szerdára, hogy menjek fel majd a szülőszobára magzatvíz vizsgálatra és oxitocinos infúzióra.

Kedd délután már sűrűbben jelentkeztek az éjszakai görcseim. 17 óra körül szóltam a nővérnek, aki mondta, hogy még nincs vész, ne aggódjak. Este elmentem tusolni és szépen sűrűsödtek a fájásaim. Majdnem 22 óra volt, mikor szóltam újra, hogy már 4 perces fájásaim vannak.

A nővér mondta, hogy szedjem össze a dolgokat, amire a szülőszobán szükségem lehet és mindjárt felmegyünk. Így is történt. Fent megnézték a magzatvizet és szóltak a dokimnak, aki az ügyeletesre bízott addig, amíg nem leszek 3 ujjnyira nyitva.

Az éjszaka úgy éreztem, hogy csigalassúsággal telik. Apának szóltam, de pont Gyálon melózott. Ezt hívják igazi pechnek. A barátnőim, akik mozgósítva lettek volna, azok sem tudtak bejönni. Az egyik szerda reggel 6-ra ment dolgozni, tőle igazán nem várhattam el, hogy velem legyen. A másiknak pedig gégegyulladása volt.

Tehát egyedül voltam. Utólag visszagondolva nem is volt annyira szörnyű, hogy éjszaka csendes magányban vajúdtam. Pedig nagyon nem úgy akartam.

A fájásaim már 2 percesek voltak és minden ágyban töltött pillanat kínszenvedésnek tűnt. Szinte azokat a fél órákat is nehezen bírtam, mikor CTG-re voltam ítélve. Szerencsére a burokrepesztést és az infuziót megúsztam, mert szépen ment minden a maga ütemében, nem kellett rásegíteni. A dokimat időközben behívták, mert 3 ujjnyira nyitva voltam. Megvizsgált és azt mondta, hogy délelőttre meglesz Martin.

Kiküldtek tusolni a burokrepedés után és már alig bírtam visszamenni, mert annyira fájt. Mikor mondtam a szülésznőmnek, hogy már állva sem jó, közölte, hogy akkor szülünk. Gyorsan meg is vizsgált és már nem is engedett felkelni, mert már látszott a fekete haja.

A dokim is roham léptekben ott termett.

3 nyomásra meg is lett a mi gyönyörűségünk 2007. 12. 05-én hajnali 5. 40 perckor.

Hihetetlen érzés volt hallani, ahogyan felsír és szinte hihetetlen volt, hogy én hoztam őt a világra. Gyorsan rám rakták, megkérdezték, hogy mi lesz a neve és már vitték is el.

Amikor visszahozták csak néztem őt, hogy milyen szép és szó szerint szerelmes lettem belé. Én előtte soha nem éreztem ilyet. Boldogság és iszonyú büszkeség töltött el, szinte euforikus állapotban voltam. Nem éreztem sem fáradságot, sem fájdalmat, de szó szerint kézzel fogható volt az öröm.

Sokszor még ma is hihetetlen, ahogyan nézem őt. . . .

Kicsikénk ma már 7 hónapos és imádjuk őt, mint minden szülő a gyermekét.