Atlasz - És a világ kitárul előttem is!

2006 októberében arra az elhatározásra jutottam, hogy én is szeretnék egy vakvezető kutyát magam mellé.

A téli időszakban, az esős, homályos, és korán besötétedő napokon, bizony sok segítségre van szükségem, hogy biztonságból eljussak A pontból B-be.

Beadtam az igényemet, és a 75. helyre kerültem.

A hazánkban egyetlenként működő Vakvezető Kutyakiképző Iskolában évente 20-25 kutyus kerül kiképzésre, és átadásra.

Ijesztően hosszúnak tűnt az idő, amit ki kellett várnom, de tudtam, megéri.

Ekkor még nem is sejtettem, hogy az a kutya, aki június közepétől árnyékként kísér majd utamon, éppen hogy csak meglátta a napvilágot.

Teltek a hónapok, s én egyre csak azon gondolkoztam, mi minden fog megváltozni, ha már állandó társ lesz mellettem, és nem kell folyton megkérnem valakit, hogy kísérjen el ide, vagy oda, jöjjön ki elém a buszmegállóba, esetleg vigyen haza az egyetemről, mert sötétben nem merek elindulni.

2007 szeptemberében egy barátnőmmel felkerekedtünk, és elutaztunk Csepelre, ahol a Vakvezető Kutyakiképző Iskola működik.

Egy ismerkedő beszélgetés után, kipróbálhattam, milyen érzés is, ha egy kutyára bízom a lépteimet. Egy Fifi nevű németjuhászlánnyal debütáltam. Roppant ügyesen vezetett, megállt a járdapadkánál, kikerülte a bukkanókat, a pocsolyákat, és mindemellett olyan biztonságérzetet nyújtott, amit még sohasem tapasztaltam azelőtt, ha az utcára léptem.

Ismét eltelt néhány hónap, és én egyre türelmetlenebb lettem. Tudtam, nem fogom kibírni azt az időt, amíg sorra kerülök.

Úgy döntöttem, magamhoz veszek egy kölyköt a Kutyaiskola almából, és a Kölyöknevelő Program keretein belül, kinevelem a magam számára, majd egy éves korában visszaadom az Iskolának, hogy képezzék ki nekem.

Így már jövő őszre meglenne a kiképzett vezetőkutyám!

Áprilisban meg is születtek a kiskutyák, melyek közül a saját kis társamat is remélhettem.

És innentől kezdve nem volt más hátra, minthogy felhívjanak a Kutyaiskolából, hogy megbeszéljük a kölyöknevelés részleteit, ill. hogy mikor vihetem el az apróságot.

Május 9-én megcsörrent a telefon, amit kis híján el is ejtettem, amikor kiderült, hogy a Kutyaiskolából keresnek.

Enikő, az egyik kiképzőlány, elmondta, hogy van egy ’levizsgázott’, fekete, másféléves labradorfiú, akit szeretne bemutatni nekem, amennyiben érdekel a dolog.

Hogy érdekel e?! Mi az hogy!

Megbeszéltük, hogy kedden felutazom Pestre, és meglátogatom a kutyust. Ha Enikő, és maga a kutya, Atlasz is úgy gondolja, akkor júniusban már költözöm is be az összeszoktató tanfolyamra.

Madarat lehetett volna fogatni velem, olyan boldog és izgatott voltam!

Május 13-án aztán megtörtént a nagy találkozás.

Atlasz nagyon helyes, jófej kutyus, és nem idegenkedett tőlem. Persze, egyelőre még Enikőt tekinti a gazdájának, ő az elsőszámú kedvenc, de éppen emiatt kell az összeszoktató tanfolyam, hogy ez megváltozzon.

Kipróbáltam, milyen lesz, ha Atlasz vezet majd. Az a biztonságérzet, ami Fifi mellett rámtört, most nem jelentkezett. De ez nem is csoda, hiszen a kutya még ’frissdiplomás’, nem vezetett még gazdit, és hozzám sem volt szokva. Mindezt leszámítva, örömmel állapítottam meg, hogy a séta vége felé, egyre inkább hallgatott az utasításaimra, és már Enikőt sem kereste olyan gyakran. Nagyon átszellemült a vezetés közben, élvezte a munkát, és nagyon ügyes is volt.

Visszatérve az Iskolába, jó alaposan meg is dicsérgettem, és még majdnem egy órát vele maradtam, hogy kevésbé legyek idegen a számára, ha eljön a közös munka ideje.

Megtudtam, hogy Atlasz is a Kölyöknevelő Programban lett felnevelve. Egy fiú választotta ki magának, mégsem az ő vezetője lett, mert a kutya nyugodtsága, lassabb lépéstempója nem felelt meg a nevelője temperamentumos, pörgős életviteléhez.

Talán önző dolog, de én örülök ennek. Hiszen így nemsokára nekem is lesz vakvezető kutyám, és vele olyan lehetőségek nyílnak meg előttem, amelyekről eddig még csak álmodni sem mertem.

Mindemellett nagyon bízom abban is, hogy a sorstársam, akinek le kellett mondania Atlaszról, hasonló szerencsében részesül, és mihamarabb magához veheti álmai vezetőjét. És ugyanakkora öröme lesz benne, mit amekkora nekem Atlasz, aki szó szerint a világot fogja jelenteni a számomra.

Az összeszoktató tanfolyamig még van két hét. Ezalatt még legalább kétszer meg szeretném látogatni a kutyát, hogy minél jobban hozzámszokjon.

Már alig várom, hogy együtt dolgozzunk, és már előre örülök minden egyes percnek, amit vele együtt tölthetek el.

Hogy mekkora segítség lesz ő a mindennapjaimban, az majd csak a tanfolyam, és a vizsga után, az első otthoni utakon fog kiderülni.

De egy biztos, vele nem fogom többé egyedül érezni magam, bárhová, bármikor kelljen is útra kelnem.