Ha a szülők megöregszenek...

Szüleimnek akkor még volt hatalmas szőlője, veteményeskertje, háziállataik. Hatalmas energiával tették a mindennapi feladataikat, nehezebb, nagyobb munkában bátyámék segítették őket. Rövid idő alatt elvégzendő nagy munkánál összejött a család: a nővérem a családjával és én is az enyémmel: résztvettünk pl. a szüret és a kukoricatörés, valamint a disznóvágás munkálataiban.

Tulajdonképpen az élet alakította így, hogy a bátyámék voltak a közvetlen segítőik, mi a testvéremmel csak másodlagosan jöttünk számításban. Mindegyőnk távolabb élt.

Ahogy telt az idő, egyre inkább világossá vált, hogy öregségükre a bátyámék lesznek a támaszaik...

De közbeszólt a végzet. Egy nyári napon a bátyám balesetet szenvedett és fájdalom, de eltávozott közülünk. Szüleink teljesen összetörtek. Elkeseredés és élni nem akarás vett erőt rajtuk. Mindenhova a bátyám képét tették ki, mintegy félve, hogy egy pillanatra is megfeledkeznek róla. Próbáltuk őket ebbő az apatikus állapotból kizökkenteni, több-kevesebb sikerrel. Kértük őket, próbáljanak örömet találni az unokákban, de hiába. Magukba zárkódtak, nem ettek, egyre sorvadtak. Édesanyám akkor 68, édesapám 71 éves volt. Normál esetben még nem ez az időskor. Telt-múlt az idő, én aggódva hívogattam fel a nővéremet, tenni kéne valamit, mert szerintem ez így nem mehet. Napokig nem főz édesanyám, szerdán még valami vasárnapi maradékot eszegettek egy alkalommal. (Bátyám családja kiszállt az életükből. Hogy miért? Már senki nem tudja.) Abban az időben volt a fiam katona. Azon az útvonalon mentem látogatni őt, ahol a szülőfalum is volt. Ilyenkor edényekkel felpakolva vittem a szüleimnek főttételt, süteményt. Így ment ez egy évig. Kijártam takarítani, de minden egyes alkalommal csak az maradt meg bennem, ahogy ott állnak a hídon, amikor elindulok az autóval, édesapám arcán végigfolynak a könnyek...

Szörnyű lelkifurdalás vett erőt rajtam. Lepergett előttem gyermek-, ifjú- és felnőttkorom. Pontosan tudtam, mit, mennyit kaptam tőlük és egyre inkább úgy éreztem, itt az ideje, hogy viszonozzam önzetlen segítségüket. Leültem a nővéremmel és kértem, találjunk megoldást: valamejőnk vegye magához őket? Netán költüzzünk oda? Az, hogy esetleg öregotthonba adjuk őket, eszembe sem jutott. Nővérem egyszercsak kibökte, őt a családja nem támogatja szüleink "megmentése" érdekében. Elképedtem, de ekkor nyilvánvalóvá vált számomra, nekem kell tennem valamit. Nyáron rábeszéltem őket, menjenek el helyettünk nyaralni a cég üdülőjébe. Nehezen, de beleegyeztek. Egy hétig odaköltöztünk a kisebbik fiammal. Mi ott nyaraltunk, vigyáztunk az állatokra, elláttuk őket. És alkalmam nyílt, hogy egy ismerős építészt odahívjak, megmutassam neki az öreg házat és feltegyem a kérdést: van-e ez az ötvenéves, vert falú ház olyan állapotban, hogy ha építeni szeretnénk hozzá, megoldható legyen.

Rábólintott. Mikor lejárt a hét, hazamentünk és elmondtam a férjemnek, mit mondott az építész. Innen egyenes út vezetett oda, hogy leüljünk beszélni a szüleinkkel, felajánlani segítségünket. Nagyon el voltak csodálkozva, de láttam, belül örülnek, hogy nem vagyok hálátlan gyerek, tudom a kötelességemet.

Eladtuk a négyszobás lakásunkat és odaépítettünk a szülői házhoz. Tetőteres, kényelmes ház lett. Az, hogy többe került, mintha lebontjuk a régit és egy teljesen új házat építünk, eszembe sem jutott. Azt az öreg házat még a nagyszüleim építették, a két kezük munkájával. Szerettem az öreg ház minden szegletét, udvarát, kertjét, mindent.

Szüleimnek jót tett, hogy ismét élettel volt teli a ház, szinte megfiatalodtak. Újból erőre kaptak, tették a megszokott dolgaikat.

Happy end lehetne itt, ha pár év után egyszerre nem érezték volna úgy, hogy ellennének ők ketten. Megfordult velem a világ. A ház, amit felépítettünk, abban a kis faluban abban a pillanatban nem ért annyit, mint amennyit beleinvesztáltunk. Ha el is tudnánk adni, nem tudnánk újból a városban akkora lakást venni, mint a régi volt. Arról nem beszélve, a régi és az új ház egy és megoszthatatlanvolt. Közös bejárat, közös fogyasztói órák.

Visszacsengettek fülembe egy kolléganőm szavai, aki amikor meghallotta, mire készülök, csak a fejét rázta: - Jól gondoljad ezt meg. Előbb-utóbb úgyis történik valami.

Ezt nem akartam hallani sem. Én akkor akartam visszaadni valamit abból, amit a szüleimtől kaptam, amikor még élnek, örülhetnek, nem vagyok hálátlan.

Nagy türelem kellett ettől kezdve, hogy ez a háromgenerációs együttélés működni tudjon.

Hogy ismét így döntenék-e? Nem tudom. Már mindketten elmentek, de legalább a lekiismeretem tiszta, nem egyedül, elhagyatottan tengették öreg napjaikat.

"Segíteni csak azon lehet, aki hagyja."