Megpihenni és útra kelni - valakivel

Kislányként nekem nem voltak rózsaszín álmaim. Játszottam babákkal, temérdek volt belőlük, játszottam felnőtteset a többiekkel, de én életemben egyszer sem álmodoztam arról, hogy egyszer habos-babos esküvőm lesz, vagy, hogy majd csillogó rózsaszín ruhában fogok hercegnőként fellépni akár valaki, akár más esküvőjén. 16-17 éves korom környékére, persze ha láttam egy esküvőt, mindig megmosolyogtam, mert alapvetően szép dolognak tartom, számomra mégsem volt soha egy elsődleges szempont ez. A gyerekvállalás sem, a szerelem, na, az igen. Nem kergettem, mégis talán ez volt az egyetlen, amiben egyeztem a többiekkel.

20 évesen –bár más terveim voltak- beálltam dolgozni, mint recepciós. Nem volt megterhelő, nem kellett annyit bájologni, úgyhogy azért ideális első munkahely volt a számomra, és ahhoz jól kerestem, hogy egy garzont fenntartsak. Egészen addig untam csak, míg mélyebben meg nem ismertem a főnököm, (nevezzük csak így) Ádámot, aki nemcsak toleráns volt az alkalmazottaival, de jól is nézett ki. Alapvetően nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, hisz tíz évvel volt idősebb nálam, és igazán azt gondoltam, hogy családos ember, aki nem áll le holmi alkalmazottakkal, mégis arra lettem figyelmes, hogy egy idő után több időt fordítok a külsőmre. Én pedig, mint reális nő kezdtem észrevenni, hogy sűrűbben jár le hozzám, és rajtam felejti a tekintetét.

Aztán egy nap elhívott vacsorázni. Kijelentette, hogy nem kell feszengenem, mert nem munkahelyi dologról van szó, de igazából nem is tudtam volna, mert a fellegekben jártam. Felvettem a legcsinosabb ruhám, és mikor bevonultunk az étterembe, úgy éreztem magam, mint egy békából avanzsált hercegnő. Az este remekül telt, rendszeresen érdeklődtünk egymás iránt, és kiderült, hogy nincs családja, sőt, kapcsolata sem. Mondanom sem kell, azzal a tekintettel, ahogy ezt mondta, a szívem az agyamig kúszott. Bár nem tett egy olyan lépést sem, ami arra utalt volna, hogy többet akart, mikor hazafelé vitt, a kocsiban egymásnak estünk, és végül a lakásán lefeküdtünk. A másnaptól kicsit tartottam, hiába ő vitt haza, mert hirtelen nem tudtam, hogy kéne reagálnom arra, hogy pont a főnökömmel hemperegtem. Lehetségesnek tartottam, hogy egy strigula voltam neki, mégsem ez volt, ami igazán zavart, hanem a félelem, amit az a sok cikk a fülembe ültetett: nők, akik hasonlóan voltak, megszenvedték a főnök mentalitásával, mert azt kellett tenniük, amit mondtak nekik. Ádám azonban teljesen más volt, sőt, mikor beért, egy gyönyörű csokor rózsával lepett meg. A munkahelyemen egyedül azért szándékoztuk titokban tartani, hogy ne röppenjenek fel rosszindulatú pletykák, de Ádámmal a szex és az együtt töltött idő is fergeteges volt. Megszerettem az állandóságot, és életemben először éreztem úgy, hogy képes lennék letelepedni valaki mellett.

Hét hónap elteltével történt meg a fordulópont. Egy szombati reggel mindenáron az előző esti kínaira vágytam, ám egy szem tészta sem maradt, én meg akkora hisztit vágtam, mint talán a korai tini éveimben. Sírtam, rávágtam az asztalra és úgy éreztem, mentem felrobbanok a hisztitől… aztán egy pillanatra megálltam, az ujjaim elhidegültek, és leültem. Késett már egy ideje, furcsállottam is, de mivel ritkán előfordul ilyen, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Félve mentem el két terhességi tesztért, de bármennyire is imádkoztam, mindkettő egyértelműen pozitív lett. Pedig mindig óvszerrel védekeztünk, nagyon ügyeltünk rá, hogy ne legyen ilyesfajta baleset, mégis kiszakadhatott. A félelem mellett viszont valami érdekes, addig számomra ismeretlen izgalom és boldogságérzet is elkapott, ami arra ösztönzött, hogy azonnal találkozzak Ádámmal. Tartottam kissé tőle, hogyan fog reagálni, ehhez képest szélesen elmosolyodott és elmondta, hogy ez élete egyik legszebb híre. Hétfőn a nőgyógyásznál kiderült, hogy öthetes terhes vagyok, én pedig egy ideig szólni sem tudtam egy döbbenettől. A tudat, hogy egy kisbaba növekszik bennem, óvatosabbá tett, úgy éreztem, minden mozzanatommal felelős vagyok már innentől kezdve is. Ádám elsősorban engem tartott szem előtt, mert bár ő nagyon örült volna egy babának, nekem kellett döntenem, végső soron hogy rendelkezek az állapotomról. Nem lett volna szívem kioltani a boldogságot a szemében, ahogy egy alakuló életet sem elvetetni, ezért úgy döntöttünk, megtartjuk. Bár még csak 20 voltam, és nem terveztem gyereket, meg voltam róla bizonyosodva végig, hogy ez a tökéletes időpont, a tökéletes férfi mellett. Ádám szerette volna, ha teljes körű a biztonságom, ezért hamarosan nem dolgoztam tovább, a lakásomat leadva pedig hozzáköltöztem. Nem olvastam sem babakönyveket, nem nézegettem ruhákat vagy babakocsit, mert anyutól is eltanultam ezeket a babonákat, meg én hittem benne, hogy mindent majd a maga idejében. Azért persze fellestem fórumokra, köztük erre is, hogy milyen élmény a szülés, mik mennek végbe a terhesség alatt, és eldöntöttük, hogyha elérem az ötödik hónapot, bejelentjük a szüleinknek.

Vasárnap volt, mikor elindultunk az anyukájához ebédelni. Bár a hasam nem volt túlzottan nagy, egy sima felsőn keresztül mindenkinek lerítt, hogy babát várok. Kicsit ideges voltam, mert Ádám anyja köztudottan egy kritizáló típus, és mindenből a tökéleteset kereste, de megnyugtatott, hogy ennek garantáltan örülni fog. Mikor felfedtük előtte a hasam, tisztán emlékszem, halálsápadttá vált, nyelt egyet, de azért udvarias mosolyt erőltetett az arcára. „Gratulálok – mondta. – Hogy érzed magad?” Elmeséltem, hogy kisebb émelygéseseken kívül nem nagyon visel meg, és nem is szedtem fel magamra, csak pár pluszkilót. Nevettem, hogy nagyon kívánós lettem a sóskára, utána viszont felhívta Ádámot magához, és húsz percig nem jelentek meg. Igyekeztem nyugodt maradni már csak a baba miatt is, mély levegőket vettem, viszont utána nem bírtam tovább, felosontam a lépcsőn, és ott már tisztán hallottam a rikácsoló hangot.

- Mit tettél?

- Anya, le kéne állnod.

- Nem érdekel! - kivágódott az ajtó ebben a percben, én meg láttam, hogy a nő ott áll az ágyánál, Ádámnak pedig csak a bal karját láttam. – Megint el akarod követni ezt a hibát? Eszednél vagy? Megint hülyét csinálnál egy ártatlan nőből?

A gyomrom a bokámba zuhant, pedig még nem is tudtam, miről van szó. „Ó, hát itt vagy?” – mondta gunyorosan, Ádám pedig csalódott, döbbent arccal fordult felém extra lendülettel. Aztán a képembe vágta a legképtelenebb és legfájdalmasabb tényét: Ádámnak a volt barátnője szintén teherbeesett, ám ahelyett, hogy segített volna neki, elhajtotta, a lány pedig egyedül, segítség nélkül elvetélt. Először azt gondoltam ott, magányosan azon az idegen lépcsőn állva, hogy csak direktből mondja, ám Ádám arckifejezését látva tudtam, hogy minden szó igaz. Zihálni kezdtem, a könnyeim patatokban kezdtek el folyni, és hiába mentegetőzött, hiába rohant utánam, én zavartalanul szaladtam le a lépcsőn. Valószínűleg nem kellett volna hátrafordulnom az arcába kiabálni, hogy gyűlölöm, mert megbicsaklott a lábam, és óriásit koppanva lezuhantam a csigalépcső maradék fokáról. Éreztem, hogy beütöm a hasam, a fejem és felreped a szám, viszont utána se kép, se hang, mintha csak elaludtam volna.

A mai napig nem tudom, mi történt azután, hogyan zajlottak az események. Kórházban ébredtem, ahol tájékoztattak, hogy össze kellett varrni a fejem, a babát pedig sajnálatos módon nem tudták megmenteni. Hirtelen eszembe jutott, hogy mi történt, miknek a tudatában kell mostantól tengődnöm, és akár egy újszülött, zokogni kezdtem. A lapos hasamra tettem a kezem, tapogattam, kerestem bármiféle életjelet, pedig tájékoztattak, hogy meghalt a kicsim, mégis képtelen voltam felfogni. Hogy romolhatott el ennyi minden egy délután leforgása alatt? Hogy lehet, hogy az az ember, akinek elvileg a legtöbbet jelentettem, így átvert? A nővér volt olyan kedves, és szó nélkül simogatta a karom, tekintetére emlékszem, milyen bánatos volt, sajnálom, hogy nem kérdeztem meg, mi a neve. Ádám délután jött be, arca megviselt volt, de még mielőtt bármibe is belekezdhetett volna, elküldtem. A pár nap alatt többször bejött, de minduntalan elhajtottam, és az utolsó napon is taxit hívtam ahelyett, hogy beszálljak mellé a kocsiba. Bár rettenetes űrt és fájdalmat éreztem, a világ minden színét elvesztette, nem voltam hajlandó megadni magam neki, a keménység páncélja pedig percről percre nőtt bennem. A szüleimhez mentem haza a dolgaim nélkül – még nem álltam rá készen, hogy halljam, és azt hiszem, ők mentettek meg attól, hogy összeroppanjak. Egy hetet töltöttem el náluk, úgy éreztem, visszarepülök a kislánykoromba, aztán az interneten böngészve ráakadtam egy utazásajánlatra. Ártalmatlan reklám volt csupán, bennem azonban elpattintott valamit, és gondolatok ezreit juttatta az eszembe. Ismét elöntött a vágy, hogy tegyek valamit, hogy a kesergés helyett csináljak valami önállót az életemmel, és eszembe jutott a félretett pénzem is, amit még recepciósként kerestem. Hirtelen olyannak éreztem magam, mint egy kalitkából kiszabadult madár, és még aznap elmentem a csomagjaimért.

Ádám arca reménykedő volt, meg borostás is, de közöltem vele, hogy nem újrakezdeni jöttem, csak csomagolni, mert elmegyek. A hangjában félelem bujkált, mikor megkérdezte, hová, de úgy tűnt, számított erre a lépésre. Erősen küszködtem a könnyeimmel pakolás közben, a fájdalom ostorozta a sebeim, de hajthatatlan voltam. Bármennyire is nem akartam, bármennyire is szakítottam volna félbe, hagytam, hogy elmesélje a történetet: a volt barátnőjének folyamatosan kiütköző alkoholproblémái voltak, úgyhogy szakított vele, de a szándékosan elhanyagolt fogamzásgátlók miatt terhes lett. Könyörgött neki, hogy fogadja vissza, zsarolta is, hogy tesz magával valamit, Ádám viszont adott neki elegendően annyi pénzt, hogy az elég legyen egy abortuszra, meg arra, hogy egy ideig meglegyen. Ezt a pénzt azonban elitta, a baba pedig elment, és hogy mi történt a nővel, azt a mai napig nem tudja. Talán kórházba került, talán elvonóra, sehol sem találta, de azért nem mondta el, mert szégyellte. Egy időre megcsillant valami fényes előttem, a remény sugara elkapott, még azt is hagytam, hogy megfogja a kezem. Én azonban azt éreztem, hogy valami már végleg megváltozott bennem, és minden jót kívánva neki –terveim szerint- örökké elhagytam a belvárosi lakást, ami annyiszor jelentett nyugalmat és biztonságot. A szívem nehézkes volt, mégis elevenen élt bennem az elhatározás, hogy meg kell tennem, amire készülök.

Az első úti cél Graz volt, és bár talán őrültségnek hangzik, de minden nagyobb hotelbe bekopogtam, és az önéletrajzommal egyetemben munkáért érdeklődtem. Hol taxiba ültem, hol pedig gyalogoltam, végül pedig, este hét óra körül találtam egy háromcsillagos hotelt, ahová takarítónőt kerestek. A szállás biztosítva volt, ami viszonylag ritka az ilyen nagyvárosokban, a főnököt pedig nagyon nem zavarta, hogy annyira nem beszélek, mert nem lesz szükségem a nyelvtudásra – vele is angolul kommunikáltam. Négy hónapot töltöttem el itt, megismertem munkatársakat és a város mentalitását, aztán a szezon végeztével ismét vonatra ültem, és ezúttal egy pár ezer fős faluba mentem, konkrét helyre és céllal.

Mindennek már három éve. Azóta jártam Münchenben, Berlinben, legyőztem a tériszonyom és felmentem a hegy tetejére, majd még magasabbra, akkor már gyalog. Jártam a Wörthi-tónál, ahol milliomosokat szolgáltam ki pincérként, és elég busás borravalókat kaptam egyesektől. Megismertem nagyon kedves kollégákat, találkoztam bunkókkal, de mindkettő csak épített és inspirált. Dolgoztam recepciósként az olasz határnál két hónapot, jártam Provence-ban egy pár napos, szerény kiruccanáson, fényképet készítettem francia borárussal, stájer nőkkel, a havas hegycsúcsokkal a háttérben (magam is népviseletben), egy olasz cipőárussal és egy férfival a Ferrarija mellett, háttérben a Wörthi-tóval, mert szimpatikus voltam neki. Mindössze kétszer voltam otthon 3 hónapot a szüleimnél, akiknek bár hiányoztam, megértették, hogy erre van szükségem, és örültek annak, hogy örömre, nyugalomra leltem. Rengeteg élménnyel gazdagodtam, rengeteg helyet fedeztem fel és jártam be, tudván, hogy szabad vagyok, azt csinálok, amit akarok. Honvágyam nagyon sokszor volt, néha csak üresen bámultam a semmibe, ha Ádámra meg a születendő babánkra gondoltam. De talán még nem volt itt az ideje, talán ő látta, hogy nem vagyok készen egy ekkora elköteleződésre igazán. Már sikerült őt elengednem, de örökké úgy fogok rá gondolni, mint az első babámra, aki folytonos erőt ad nekem az utamhoz.

És hogy mi van Ádámmal? 6 hónapig nem beszéltünk, aztán valahogy megtudta a telefonszámom, és felhívott. Nem mondtam ugyan, de írtam neki egy levelet, mikor elmentem és az orrára kötöttem, hogy keresse meg azt a nőt, tudakolja meg, mi van vele, hogy többé ne szenvedjen ettől. Megtalálta egy kocsmában, de ezúttal nem vendégként, hanem pultosként, és látszólag megjavult az élete, bár tény, én nem ismertem. Szinte végig hiányzott, rengetegszer jó lett volna egy hosszú nap után a karjaiba dőlni, mégsem hívtam fel. Párszor chateltünk, néha felhívtuk egymást, hogy mi a helyzet, de Facebookon is láttam, hogy úgy tűnt, sikerült megint rátalálnia önmagára. Bár nyugtatgattam magam, azért nagy kő esett le a szívemről, mikor megtudtam, hogy nincs barátnője, de még rövidebb kapcsolatai sem voltak. Most ott tartunk, hogy kedden hazamegyek, szerdán pedig találkozunk. Nyugalom van a szívemben, és így érdemesnek tartom, hogy várjak valamire, ami pozitív. Velünk kapcsolatban.