Kevin születése! :)

Soproni lakosként indult a terhességem (később ki is költöztünk Wiener Neustadtba). Mivel Ausztriában dolgoztam, ott volt ingyenes az orvosi ellátás (TB, osztrák e-card). Tehát mivel Eisenstadt volt a legközelebbi kórház, úgy terveztem, ott szülök. Oda jártam nőgyógyászhoz is és a végén a kórházi CTG-re is.

A 6. hónapig tökéletesen éreztem magam. Rendesen bejártam dolgozni, soha egy napot nem késtem, teljes erőbedobással dolgoztam. Élveztem is, mert legalább nem unatkoztam egyedül otthon (mint az utolsó két hónapban).

Aztán az utolsó két hónapban... hát ott kezdődött az igazi "terhesség". Imádtam ugyan, hogy egy gyönyörűséges kis tökmag van bennem, aki folyamatosan rugdalózik, mint egy kis hiperaktív... de ami mellete volt, az húúú... Ekkortájt kezdtem el hízni, de úgy nagyon. Elszakadt a bőr a hasamon, vérzett is, mert úgy kikapartam, ahogy csak lehet. A végén már minden testrészem viszketett, már nagyon vártam a szülést.

Természetes szülést terveztem, és majdnemhogy biztos voltam benne, hogy én legalább 8 héttel korábban hozom a világra a fiam. Hát nem jött be.

Mindig reménykedtem, hogy megindul a szülés. A 36. héten, 37. héten, 38. héten, 39. héten... mindig kérdeztem a dokit, hogy mik a kilátások. Azt mondta, ez a gyerek nem mostanában jön ki.

Már a 40. hétben voltam, május 4-e péntek (2 nappal a kiírt dátum előtt). A szokásos CTG vizsgálatra voltam hivatalos a kórházba. 2 hete már vittem mindig magammal a kórházi pakkot, hátha marasztalnak. De nagyon magabiztosan úgy gondoltam, hogy most már úgyse szülök meg soha....

Szóval megy a CTG, szokásos szívhang...minden OK. Csakhogy a hetek során úgy gondolták, hogy terhességi toxémiám van, mert, hát az összes tünetet produkáltam. Magas vérnyomás, magas vércukorszint, megdagadt végtagok, véresre kapart bőr mindenhol...

Úgyhogy legnagyobb meglepetésemre nem engedtek haza. Én ezen annyira meghatódtam, hogy elkezdtem sírni a vőlegényem nyakában, hogy én nem akarok maradni, az a bőrönd csak dísznek van, én ezt nem gondoltam komolyan,...énénén... jaaaj, nem akarok maradni. De sajnos maradnom kellet, tényleg.

Megkezdődött a tortúra. Még aznap este beindították a szülést 2 darab tablettával, amit nem a szájon át kellet bevenni...

Semmi hatás.

Egy napot kihagytak, másnap egy erősebb dologgal próbálkoztak. Volt hatása. Olyan iszonyatos görcseim voltak egész éjjel, hogy egy szemhunyásnyit nem aludtam, kijött belőlem minden, és nagyon szenvedtem. Igen ám, de egy millimétert sem tágultam.

Még egy nap pihi. Közben a szobámban sorban szültek az emberek, cserélődtek, szültek, cserélődtek... Mintha csak én költöztem volna be hetekre... Nagyon depressziós voltam, haza akartam menni, de a "gyógyszerek" miatt már nem engedtek, meg már amúgy is túl voltam a kiírt időponton...

Ötször indították be a szülést eredménytelenül, már majdnem eltelt egy egész hét.

Csütörtök reggel az egyetlen NEM KEDVES orvos vett kezelésbe. El kell mondanom, az egyetlen szó, ami eszembe jut róla az a: brutális.

Az összes többi doki tök rendben volt, de ez...

Annyira fájt, amikor megvizsgált, hogy még a könnyem is kicsordult.

Hát... így megyek vissza a szobámba... lefekszek, de felkelek, hogy igyak, és amikor felállok...

PLACCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCS

Elfolyt a magzatvíz. A három szobatársam üvölt, hogy feküdjek már le, én meg nem értem, hogy mi történik, minek feküdjek le, erre a pillanatra vártam, úgy élveztem, ahogy csurog le a víz. Ilyet az ember nem mindig él át, nekem felszabadító érzés volt. (Kiderült, hogy azért nem jó állva maradni, mert ha becsúszik a köldökzsinór a medencecsonthoz, akkor úgy elszoríthatom állás közben, hogy nem kap a gyerek oxigént).

Szerencsére minden OK volt, de mint tudjuk, ha elfolyt a magzatvíz, 24 órád van szülni, különben megcsászároznak...

Mivel ez olyan estefelé volt, mondták, hogy reménykednek, az éjszaka alatt kitágulok és megszülöm a gyereket. Ekkortájt voltam 2 centire tágulva... Ugyanúgy végigszenvedtem az éjszakát, mint amikor hormonokkal próbálták beindítani a szülést, és sajnos most sem sokkal jobb eredménnyel zártam. Reggelre 3 cm.

Ekkor bebocsájtást nyertem a szülőszobára. Itt további hormont, oxytocint kaptam. Mit ne mondjak, rajtam már az se segített. Gyenge 60-as fájásaim voltak, nagy néha egy 80-100-as, de ezek ilyen eredménytelen fájások voltak.

9-óra körül a főorvos azt mondta, sajnos nem látja értelmét a további próbálkozásoknak: császár.

Bekövetkezett, amitől féltem. Nem elég, hogy egy héttel késtem, de még császár is lett.

Ekkor nagyon pánikba estem. Nagyon féltem, hogy meghalok a műtőasztalon. Mindent felvágnak. A bőrt, az izmokat, a méhfalat,...MINDENT. És mivel annyira üvöltöztem, hogy nem akarok meghalni, hogy az egész emelet ezt hallgatta, jobbnak látták, ha altatásban végzik el...

Az a kiszolgáltatott póz. Még ébren levetkőztettek. Kikötözték mindkét kezem, lábam. Feldugtak egy katétert, nem a jó értelemben....

És a főorvos úr elkezdett rajzolgatni rám, hogy ő most aztán itt fog felvagdosni, meg minden... na kész.. nagyon rosszul éreztem magam... szégyenlős is vagyok, erre így... ilyen pozícióban... szörnyű volt. Behunytam a szemem, de előtte jól megnéztem egy orvosnő szempilláit, szépen volt kifestve, olyan 40 éves lehetett, de tuti szexis 30-asnak nézett ki maszk nélkül. És ezzel a gondolattal elaludtam.

Kevin 2012. május 11-én 3735 gramm súllyal, 50 cm hosszal, 34.5 cm fejkörfogattal megszületett. :)

Ébredezem. Ismeretlen szoba, körbe más ébredező beteg, középen 2-3 ápoló ül a számítógépeknél. Üvöltenék, hogy hol a gyerek. Él-e? Jól van? Hol van? Tényleg fiú lett? De megmukkanni sem tudtam, se erőm nem volt, se nedvesség a torkomban, hogy működjön. Veszettül integetek (már amennyire egy frissen operált veszettül tud integetni) az egyik betegápoló srácnak. Odajön, mutogatok, hogy nem tudok beszélni, mondom: "wa-er, wa-er". Szerencsére megértette, hogy vizet kértem, de hiába, mert közli, hogy nem adhat vizet, frissen műtöttek... Na szuper, mintha nem tudnám... Nagy nehezen spriccel a számba valami azonosíthatatlan permetet, de körülbelül semmire sem volt jó... Eszem bejutott a Sorstalanságból az a jelenet, amikor a vagonban vannak a zsidók, és megörülnek, amikor egy kevés vizet spiccelnek be nekik a slagon...

2. spriccelés után elnyögdécseltem, hogy hol van a fiam, jól van-e. Belenéz a számítógépbe, azt mondja: "nem tudom.....de biztos jól van. Jól van, persze hogy jól van." Kérdem: "Fiú?" Azt mondja nem tudja... Hát egyből levágtam, hogy itt nem leszek okosabb. Kértem, had menjek már vissza a szobába, hát most szültem, aztán se gyerek, se semmi...

Aztán elájultam... Kb. 1 órát szundikáltam. Szerencsére most már a kérésemre átvittek a szobámba. De az is üres... hát... frissen műtött létemre, tényleg majdnem felálltam, hogy keresőbe induljak. 20 perc könyörgés után szóltak a vőlegényemnek, Krisznek (akinél a baba volt születése óta), hogy jöjjön már be.:) Ez már délután 1 körül volt.

Megláttam Kevinnel a kezében. Egyből tudtam, hogy a mi fiunk, meg se néztem, hogy hasonlít-e... egyszerűen éreztem, hogy a mienk. Mi kis Kincsünk.

Összesen 12 napot töltöttem kórházban. De az utolsó 5 már mosolygósan telt.

A rokonok egyből özönlöttek (a kórházba) be és ringatták (nem a jó értelemben) a gyereket. A második gyerekemnél nem fogom ezt hagyni. Nem tudtam rendesen szoptatni, mert állandóan jöttek, teljesen kiestünk a ritmusból és fél kilót leadott 2 nap alatt. Szóval, ha lehet, a kórházba csak a nagyszülők jöjjenek, ők is csak egyszer egy rövid látogatásra, mert nagyon rossz, ha miattuk nem tudod kialakítani az összhangot. Súlyos szoptatási problémáim lettek emiatt (is) és sajnos 2,5 hónapos korától már nem tudtam tovább szoptatni.

Ja, és ne hagyjátok, hogy azzal a szöveggel jöjjenek, hogy "én is felneveltem egy gyereket", mert nem biztos, hogy ő jól csinálta, attól még felnőtt az a gyerek, de hogyan...

És lehet, hogy te pont máshogy szeretnéd csinálni, mint ahogy ő, úgyhogy semmiképp ne hagyd magad befolyásolni senkitől, mindig az a legjobb a gyerekednek, amiről te úgy gondolod, hogy az úgy jó. Először azzal szekáltak, hogy milyen vékony a gyerek, (persze, mert miattuk nem tudtam rendesen szoptatni) vigyük orvoshoz (dokihoz rendszeresen jártunk, és neki semmi kifogásolni valója nem volt), mostanában Kevin már 6 hónapos múlt, kicsattan az egészségtől, babaúszásra is jár. (Most meg azzal szekálnak, hogy meghízott...) Szóval nem idegesítem magam emiatt, a babaúszáson látom a többi gyereket és egyiknél sem kisebb vagy nagyobb:)

Összevetve a szülés... megéri.

A császárnál lévő kiszolgáltatottság érzése volt számomra az, ami negatívumként írható fel, viszont a gyerek 100x nagyobb pozitívum. És meg kell hogy mondjam, nem is olyan vészes egy császár. Egy nap után már magamtól csináltam mindent, és én két nap után nem véreztem egyáltalán, mint akik simán szülnek, akár 7 hétig is véreznek... Szóval azért van jó dolog is benne.

Imádom Kevint és nagyon hálás vagyok, hogy ilyen vőlegényem van, aki tényleg mindenben kitart mellettem!