Az örömről

Az örömről

Emlékszem anyukámra. Még kicsi voltam. A muskátlik a tornácon, a ház előtt egész nyáron pompázó rengeteg virág és az apró zöldséges kert, mindig rendben tartva. No és a nagy kertek, ahol mindig igyekezett annyit termelni, hogy eladni és nekünk is jusson elég. Sokszor hajnalban már a piacot járta. Eladott, vásárolt. Napközben ott volt neki a háztartás, a két gyerek, jó pár évig a súlyos érelmeszesedés miatt zavaros elmeállapotú édesanyja, az én szeretett nagyanyám és az állatok ellátása. Apám vagy a házunkat építette, vagy pénzt keresett a családunknak, de anyám még ezekből is derekasan kivette a részét. Ha az apám két keze nem volt elég egy-egy feladat elvégzésére, ő is ott volt mellette. Betont kevert, kertet ásott, később „nyakig olajosan” fonta a kerítésdróthálót naphosszat. Ezen túl majdnem minden este, de sokszor délelőtt is ment, és több mint harminc éven keresztül tökéletesen ellátta a mozi-pénztárosi feladatait.

Eleinte hajnal négytől sokszor éjfélig is dolgoztak mindketten. Csak anyám feküdt le néha egy kicsit ebéd után, ha tehette. A szórakozás erős pejoratív fogalomként került gyermeki tudatomba. „Nem volt divat” náluk, ahogy kezdettől fogva hallottam, láttam tőlük. Később, amikor sorra jöttek a különböző megbetegedéseik, mindössze annyi engedményt adtak maguknak – valószínűleg ezt is csak kényszerből -, hogy fél hétnél nem keltek korábban.

Állandó feszültségben éltek. A vágyaikat szigorúan megtagadták. Csak nagy néha, messziről sandítottak rájuk és egy sóhajtással mihamarabb el is űzték őket. Beszélni sem szerettek róluk. Mélységes bánat ült a szemükben, és végtelen dac az összeszorított, vékonnyá vált ajkuk szegletében, amikor valami okán mégis elkerülhetetlenné vált, hogy eszükbe jusson, mi az, amit igazán kívánnak, amit nagyon hiányolnak az életükből.

Apu vágyakozott barátok közé, anyu a magányos pihenésre.

Anyám szép szeretett volna lenni, mert nem tudta milyen szép, és jó is, de… irtózatosan félt, hogy ha gyengének mutatkozik, vagy nem ő „lő” előbb, elvész. Ezért választotta a bizalmatlanságot, mely teljes bezárkózottsággá; a haragot, mely gyűlöletté; a cinizmust és a hazugságot, mely mélységes és visszafordíthatatlan önámítássá vált előbb-utóbb.

Apám meg hős lett volna legszívesebben, egy víg kalandor, aki vándorbottal a kezében, fütyörészve sétál erdőn, mezőn, városok, falvak során át és ismerkedik a világ ezer csodájával. Tán sejtette… mégsem tudta magáról, milyen csodás ő így, ahogy van.

Anyám folyton attól félt, hogy "mit szólnak, ha..." Apám támadó-állásban várta: "no, gyertek csak!..."

- A családért mindent megteszünk. – mondták, és nagyon-nagyon komolyan gondolták. Valóban. Mindent meg is tettek… ami tőlük csak tellett.

- No, és magatokért…? – kérdezem most magamban. – Magatokért… mit kell tennetek? Vagy nem tudjátok, hogy csak az tud törődni megfelelően másokkal, aki magával már megfelelően törődik? Hogy minél többet megad magának, annál többet tud adni másoknak? Hogy csak az képes táplálni mást, aki magát sem éhezteti halálra, bízni a másikban, aki önmagában már képes bízni, békében élni másokkal, akiben már béke van és szeretni is csak az képes, aki szereti önmagát? Nem!… Nem tudtátok, és rengeteget szenvedtetek emiatt… Ti, nagyszerű, jó emberek, kik annyit, de annyit hibáztatok ily módon: „Tisztelet övezze nagyszerű lelketek, mert tudom, hogy eközben még mindig minden tőletek telhetőt megtesztek, remélve, hátha jobb lesz…”- rémlik föl bennem egy másik írásom rövid részlete.

És szenvedett velük együtt még sok más… mind, aki körülöttük élt. Az is, aki csupán valamivel több örömöt volt képes találni a saját életében, és megmerte valósítani az álmait. Felvállalni azt, hogy nem lump dolog pihenni, ha fáradtak vagyunk, olvasni, művelődni, ha erre vágyunk, ha ez okoz örömöt. Nem megvetendő énekelni, vagy sírni, ha lelket kell tapasztani. Nem gúnyolni való, aki táncol, nevet, aki láthatóan boldog-szerelmes, vagy csak csendben gyönyörködik, hiszen nem bűn, ha örülünk, hanem nemes tett, amit mások javára is teszünk, nem csak magunkért. Irigykedés helyett meg kell tennünk. Így könnyű felismerni vágyainkat, mert ami irigységet vált ki, bizony pont arra vágyunk.

Én tőletek tudom, hogy ezt nem szabad elhibázni. Minden dolgunkon túl pihenni kell, tanulni, művelődni, énekelni, sírni, táncolni, szerelmesnek lenni, csendben gyönyörködni, és szeretni, szeretni, szeretni… ÉLNI!!!

„Szeretek… igyekszem… szeretek…

magam… téged… ott... azt a kis virágot…

Végül… egyszer majd az egész világot.

S te is, ha a Végtelen Bizalom a legjobb barátod.”

…mert csak ez az élet ÉLET.

Sohasem fogom elfelejteni a tanítást, amit a példátokon szereztem. Köszönöm.

Szeretlek benneteket!”