Élni akarok! - 3. rész

Így folytatta tehát az irományát, így gondolkodott írásában:

Eleinte úgy éltem, mint a bika: leszegett fejjel rontottam neki a legkisebb nehézség megoldásának is. Mindenbe túl sok energiát fektetve, maximalista megoldásokra törekedve, sok-sok kudarc árán sem okulva. Hittem, hogy folyamatosan bizonyítanom kell, bár eleinte azt sem tudtam kinek és miért. Később azt gondoltam, hogy a szüleimnek, akiktől kritika bőven, dicséret alig érkezett. Ám egyszer csak kiderült, hogy ennél sokkal, de sokkal többről van szó.

Gyermekkorom és fiatal felnőttkorom legnagyobb törekvése az volt, hogy engem mindenki szeressen, mint minden gyermek, akit olyan ridegen távol tartott magától az édesanyja, ahogy engem. Nevetségesen sok mindenre képes voltam ezért. Ez természetesen nem valósulhat meg senki életében sem maradéktalanul.

Elérhetetlensége esetén először mindig az önvád következett, majd az önostorozás, mert hittem, hogy rossz vagyok. Jóval később – amikor már nem akartam azt hinni -, alakult csak ki, hogy dacos elfordulással nyugtáztam csalódásom, mely egyben még mindig kudarcélményem is volt. Talán ezt már helyesebb reakcióként lehet értékelni, de ez sem volt kevésbé fájdalmas számomra, mert még mindig nem fedeztem fel az igazi megoldást, mely végül mégis bekövetkezett. Bár… ezt még megelőzte egy rövidebb időszak:

- Nem kell engem mindenkinek szeretni. Bőven megelégszem azok szeretetével, akik maguk is kiérdemlik azt, hogy közel kerülhessenek hozzám. – gondoltam.

Tudatosodásom során azonban be kellett látnom azt, amit mindig is éreztem, hogy túlságosan szeretem az embereket. Életemnek ebben a rövid szakaszában igen élesen kirajzolódott, milyen óriási erőfeszítésembe kerül a távolság megtartása. Ráadásul – mint észrevettem -, legtöbbször nekem jelentett nagyobb lelki terhet, mint a velem szemben állónak. Ám mindez egyszer csak teljesen jelentőségét vesztette, pedig még mindig ésszerűbbnek gondoltam ezt szem előtt tartani, mint elvetni. Mégis egyre erősebben hittem abban, hogy a távolságtartásnak egyre kevesebb jelentősége lesz majdan az életemben…

Míg végül ráébredtem: - Nekem kell őket szeretni! Nagy szükségük van a szeretetemre - még akkor is, ha némelyek, némelykor nem képesek viszonozni -, mint ahogy nekem is szükségem van az övékére. Ráadásul nem mindig attól kapom vissza, és nem mindig az általam adott szeretet mértékével egyenlő szeretetet, akinek adtam. Egy idő múltán pedig már nem is méricskéltem.

És valóban… Soha ilyen boldog nem voltam, soha semmi ennyi jót még nem hozott az életembe.

Hát… ilyen egyszerű az élet.

Szeretni… csodás boldogság, mérhetetlen energia, elégedettség, simogatás, amit édesanyámtól nem kaphattam meg, a félelem teljes megszűnése, kapcsolat eltávozott szeretteimmel, a hála teljessége, a türelem könnyedsége, a tisztelet ára, a fiatalos egészség…

Rendkívül csodálatos, számomra teljesen új tapasztalatra tettem szert az életem harmincharmadik és harminchetedik éve között. Ez alatt az idő alatt történt meg velem, hogy eddig még soha nem tapasztalt mélységű örömöt okozott a Biblia olvasása, főleg ennek az életemre gyakorolt hatása. Végtelen nyugalommal töltött el, mert megtaláltam a magyarázatát az addigi életem alatt elszenvedett igazságtalanságoknak. Alátámasztását annak, amit mindig is olyan erősen éreztem, hogy édesanyám sugalmazásait, és durva kinyilatkoztatásait, melyek hatására butának, hiszékenynek, erőtlennek, gyávának, tehetségtelennek kellett hinnem magam, nem kell többé komolyan vennem, és bizonyítási kényszerem terhét sem kell hordanom.

Nem kell elviselnem, amit rám erőltet a világom, mert bármikor úgy dönthetek, hogy többé nem fogadom be lelkembe a vélt vagy valós rágalmazóim megaláztatásait.

Ehhez hasonló hatást később a meditációs élményeim váltottak ki. Általam világosan megértett információk érkeztek, melyek részben teljesen logikus feleletet adtak a meglévő problémáimra, részben pedig olyan tudáshoz juttattak, ami később mindig kisegített nehézségeimből. Ezek az információk számomra ismerősek, teljesen maguktól értetődőek voltak, és már akkor tartósan megmaradtak abban a memóriámban, mely ébrenléti tudatállapotban a megírt szöveg olvasására sem tett képessé.

Ebben az időben egy egyszerű mondat negyedik szaváig eljutva már nem tudtam felidézni az előző hármat, hosszú percekbe került két háromtagú szám összeadása még írásban is. Az eredmény helyességében pedig további óra múltán sem voltam biztos.

Viszont bénaságom hat hete alatt sok idő telt el úgy, (melyet fektemben felrévedve észleltem,) hogy lehunyt szemhéjamon, számítógép képernyőhöz hasonlóan, olvasási sorrendben információ halmazok, latinul és más nyelveken fogalmazott szövegek haladtak.

Tudtam, hogy ezek számomra, most érkezett, fontos tudnivalók. Hogy ezeket ezen túl mindig fogom tudni és mennyiségük általam felmérhetetlen. Mindez rendkívüli mértékű nyugalmat okozott.

Ezt követően minden alkalommal képessé váltam arra, hogy felkeljek. Jelentős mértékben megjavult a közérzetem, a memóriám pedig éledezni kezdett. Tartós javulásom hirtelen, e tökéletesen logikus lépésekben érkezett "üzenetek"-nek a hatására, azoknak engedelmeskedve, indult el.

Többször észrevettem, hogy olyan „bölcsességeket” mondok ki szükséges esetekben, ami a „képernyő” anyagai között nemrég érkezett. Érdekes módon ez nem riasztott, inkább örömmel és nyugalommal töltött el, amikor kimondtam. A kimondottak helyességét illetően pedig fel sem merült bennem a kételkedés, mely korábban még igen csak jellemző volt rám.

Eszmélésem felgyorsult. Nagy változások álltak be rövid idő alatt. Eleinte azt hittem a csodák csak engem érnek. Boldog voltam emiatt. Izgatott öröm kavargott fejemben, lelkemben.

- Én, én… csak nekem érkeznek a jelek. Ti, emberek itt körülöttem, sehol se vagytok. Látjátok? Már a padló felett járok… - de hamar rájöttem (Ó, nagyképűség, hagyj már el!), vagyis, mert inkább megsúgták:

- „Nem vagy egyedül…”

(Most annak is tudnék örülni, ha látnám vidám arcotok botladozásaim láttán, mert remélem, csak erre adok okot.)

Az Ég madara

Miért gondoltam farkasnak magam?

Mert szabadságra vágytam,

és folyton a sűrűséget jártam?

S hittem, hogy egyedül, mert a társaim nem találtam?

Mindent megszereztem… s tovább kerestem.

Furcsállom, de sorban mindent meg is leltem.

S hittem, hogy eközben

mindvégig a földön jártam s keltem.

Egyszer aztán mégis felnéztem az égre,

és rátaláltam az ég seregére.

Majd lenéztem, s láttam:

alattam, s köröttem milyen sokan szállnak.

Többé nem gondolom farkasnak magam.

Hisz én repülök, mint a madarak!

Jöttek sorban a követek. Voltak kellemes, hosszú beszélgetések, „fényes-fehér aurás” szavak, mondatok mellettem elhaladó emberek párbeszédéből, a médiából (amit annyira keveset engedett figyelnem… Ő!); ismeretlen ismerősök, kik hol örömöt, hol a tragédia iszonyatát testálták rám. No, és a folyamatos gyakorlat gyermekkoromtól kezdve: az írott üzenetek intuitív fellelési módjai szintén jelen maradtak. Ráadásul elkezdtem ugyanilyen módon gyarapítani a könyvtáram. „Véletlen”-szerűen (mert, hogy véletlenek, mint tudjuk, nincsenek.) találtam rá mindig a megfelelő könyvre.

Óriási élmény, remek elfoglaltság bármely részletét nézem ennek az életformának.

...mert ugye tudás nélkül nincs fejlődés...

Vége.