1-2-3. nap és megszületett

Április 19-re vártuk kisfiunk, Noel érkezését. Késett..(mai napig megtartotta eme jó szokását, rettentő ráérős, nyugodt baba)! Szóval nem jött, de én már a falat kapartam, utáltam a végét már a terhességemnek.

Na de 22-én egész nap fájások jöttek mentek, elhagyott a nyákdugóm is, így már erősen készültem, hogy este bizony találkozunk végre Noellel. Anyukámmal és párommal este 11-kor beérkeztünk a szülészetre, nem mondanám, hogy nagyon fájt, sőt, de 5 percenként jöttek, így nem volt mese. Bár én még maradtam volna otthon, mintha éreztem volna a következő napok horrorját! Megvizsgált az orvosom és közölte, hogy ez "csak" 1 ujjnyi, itt ma még nem szülünk, ezek csak jósló fájások. Mi van?! Már több órája stabilan 5 percenként jönnek és csak jóslók?! Ezek nem normálisak, valakit fel fogok rúgni.

Nagyon dühös voltam, magunkra és az orvosokra is. Szóval mindenki hazamehet, éjfél elmúlt, én kaptam egy csinos kis ágyat ás aludjak. Aludni? 5 perces fájásokkal? Nem épek ezek, gondoltam. NA de kaptam egy injekciót, ami, mivel ezek jóslók, el fogja mulasztani a fájásokat és aludhatok. Okés, ebben benne vagyok, jól jön egy kis pihi. De nem múltak. Szóltam a szülésznőnek, hogy nem múlnak, sőt erősebbek. Egyébként lelkemre kötötték, hogy ha erősödne, akkor szóljak, mert valóban igazi fájások lettek és mehetek szülni. Szóltam, de tettek rá. Mondván, a doktor úr már elmondta, ezek jóslók. Kaptam még egyet és lefektettek aludni.

Szombat reggel, vizit. Közli a főorvos, hogy szűk kétujjnyi, ma szülök. Jaj de jó, repültem is párom karjába, ma szülők leszünk. Egész nap továbbra is 5 perces fájásaim voltak. Jött délután az orvosom és közölte, hogy ma még nem szüleszt meg, mert nem céljuk, hogy mihamarabb kicsalogassák a babám. Mi?! Sírtam. Ott előtte ordítottam, hogy ez nem fair. És hiába szivárog a magzatvíz? Olyan nincs, az vagy elfolyik vagy bent marad. Jó, akkor biztos a védőnőm volt hülye, amikor a lelkemre kötötte, ha szivárog, akkor irány a kórház a felszálló fertőzések veszélye miatt.

Szombaton még kaptam 3 további injekciót, amitől már volt, hogy 3 percenként jöttek a fájásaim!! Szóltam szombat éjjel a szülésznőnek, hogy nem bírom, vizsgáljon meg, hol tartok, nem szülhetek? Nem közölte, 2 ujjnyival nem szülnek. Istenem, hova kerültem?? Akkor mikor lehet majd szülni? Ha a feje már félig kint van? Szóltam, hogy vérzek, közölte örüljek, ez tágulásos vérzés. Ezt sem értettem, mert mindenhol azt hallgattam a terhesség alatt, ha vérzek azonnal bemenni szintén. Sírtam egész szombat éjjel, már nem éreztem a fájdalmat, mert annyira ki voltam merülve a három napja nem alvástól.

Vasárnap reggel vizit. Közölte a főorvos, hogy ha még mindig egyben vagyok, akkor ne várjunk, ma megszülesztenek. Örültem, de sírtam is, hiszen akkor ezt hamarabb miért nem lehetett? Miért kellett az a sok injekció, amivel csak feltartották a dolgot? 8.30-kor beöntés és irány a szülőszoba. Kaptam infúziót, majd egy óra múlva burkot repesztettek, elvileg erősebb fájdalmaknak kellett volna jönnie. De én közöltem, hogy nem erősebbek, csak sűrűbbek. Végül is nem a fájdalom a cél, hanem a tágulás. Kaptam oxitocint. A szülésznő mondta, majd ettől padlót fogok. Nem így lett. Néha kiböktem apának, hogy "basszus én hazamegyek"! :)

A szülésznőm elment. De jött a dokim, mondta üljek labdára és elment. Eltelt egy óra. Ekkor jött a dokim és leszidott, miért nem a labdán gyakorlatozom. Párom mondta neki, nem túl kedvesen, hogy talán nekünk kellett volna kikötni az infúziót és levenni az MST-t mielőtt felállok és a labdára ülök? Na a doki elviharzott szülésznőért, akik szülinapoztak és nem volt idejük bejönni megnézni élek-e még egyáltalán. Remek nem?!

Na végül mégis labdára kerültem. Rettenet rossz volt, felálltam, de jól lekiabáltak. Üljek vissza. Nem értettük, miért nem vajúdhatok úgy, ahogy én akarok? Miért kötelező nekem a labda? És ha én kézen állni akarok, mert úgy jobb?? Eddig nem erről volt szó, elvileg mindent lehet, nem kötelező semmi. Visszaültem. Sírtam, Apa tartott hátulról, masszírozta a derekam, de csak rosszabb volt. Ekkor betelt a pohár és visszafeküdtem az ágyra. Ha tetszik, ha nem, teszek a dokikra és szülésznőre. Szóltam, hogy nyomnom kell.

Ekkor kb. 12 óra lehetett. Nem siettem el a dolgot. Szülésznőm lekiabált, hogy nehogy nyomni merjek, de a dokim mondta, hogy amikor érzem, nyugodtan nyomjak. Akkor most mi legyen? Nyomok..nem törődök velük. Nyomtam..nyomtam, nyomtam állva, szülőszéken, fekve, majd állva és újra a széken, majd lefeküdtem. Ekkor már remegtem mindenhol. 3 napja nem aludtam, folyamatosan fájtam és ezek most még gyakorlatoztatnának. Nem éreztem már fájdalmat. Elmúltak. A tolófájások már nem fájások. Vagyis nekem nem voltak azok.

14.33-kor végre kibújt a világ legszebb kisfiúja. Apa sírt, Anya sírt, Baba sírt. :) Hasamra tették és én csak hebegtem "sziahellókasziahellóka". Majd elvitték, lemérték, kapott csinos ruhát és megmutatták a családnak. 53 centis, 3740 grammos Édesmazsola. A mi mazsolánk. A gátmetszés nem fájt, nem éreztem, csak a lábam között lefolydogáló vérről vettem észre. A varrás nagyon kíméletes volt, nem éreztem. Nem volt elviselhetetlen fizikai fájdalmam.

De a lelki annál jobban. Persze a 3 napos magzatvíz szivárgás miatt elkapott egy fertőzést Noel, 10 napot töltöttünk bent, kapott antibiotikumot, inkubátorban volt 3 napot leragasztott szemekkel a kék fény alatt, mert besárgult. Ami ott volt, horror volt. Soha nem kívánok még egyszer Győrben szülni, ebben biztos vagyok!

Mára már mindent szebben látok, itt szundít mellettem a csodálatos és hatalmas Kisfiam. Nincs az a fájdalom és gyötrődés, amit nem adtam volna meg érte!