A megrázkódtatás

Már a nagy betegségének idején - körülbelül a Napfogyatkozás óta - elkezdtek a legváratlanabb helyzetekben kitüremkedni, előtörni belőle olyan kijelentések, amivel eleinte nem igazán tudott mit kezdeni, amitől ő rendszeresen, de időnként mások is megdöbbentek. Voltak benne fénylően egyszerű megoldásnak bizonyuló igazságok, de meghökkentő jóslatként hangzó kijelentések is, melyeknek akkor még józan eszű ember semmi esélyt nem adott, ám később sorra beigazolódtak.

- …majd, ha megírom a diplomamunkámat… amikor már leérettségiztem, … a főiskolához erre is szükségem lesz…- szaladt ki többször teljesen váratlanul a száján egymástól függetlenül ez a három rövid példaként említhető mondat töredék is, mint megannyi más tárgykört, és személyeket érintő sok más téma. Amit a legvadabb állításnak tarthatunk, mert még az egymás alá írt két háromtagú szám összeadása is órákba telt neki, és olvasni, írni is szinte teljesen elölről kezdve kellett megtanulnia, olyan rossz állapotban volt. Valójában el sem tudta képzelni, hogy ő valaha iskolába fog járni. Gondolni sem akart rá, mert mindvégig frusztrálta a tudat, hogy első nekifutásra nem tudott leérettségizni.

Ám, ha kimondott ilyen gondolatokat mindannyiszor megállt az idő… érezte, mosolyog – pedig eleinte az még ritkaság számba ment -, majd folytatta ott, ahol éppen tartott. Nem értette. Elképzelni sem tudta, hogy mitől ilyen magabiztos, amikor ezeket kimondja. Csodálkozik, de teljesen helyénvalónak tartja. „Mintha törvénykönyvet olvastam volna fel” - vallja később. Olyankor mindig azt figyelte egy-egy pillanatig, mikor nevetik ki, mosolyogják meg, mikor helyesbítik, vagy legyintenek - pláne várta, amikor már a környezetében ismeretes volt ez a szokása. Semmi. Hiába várta. Nem történt meg. Inkább valami állhatatos helyeslés, elfogadás lett látható ilyenkor a többieken, tiszta szeretet tükröződött vissza róluk.

Szinte imádattal, engedelmesen reagáltak. Úgy, mint például egy reggel, amikor félálomban felült az ágyban és ébredező férjét így szólította meg:

- El kell menned a Jánoshoz.

- És miért, kedvesem? Már megint rosszul vagy? Gyere, elviszlek. – szólt gyengéden a férj, mert az említett ember egy közelükben élő, nagyon vallásos, tehetséges, vak gyógymasszőr volt.

- Nem… Jól vagyok, de neked el kell menned hozzá. Ő biztosan tudja, hogy hol van valami jó masszőriskola. Benne megbízom.

- Minek az… nekünk…?

- Neked… Neked kell elvégezned. – szólt olyan természetességgel, mintha csak ebédkor ennyit mondott volna: Jó étvágyat!

Reggeli után beültek a kocsiba és felkeresték a masszőrt. Bár ez eddig még soha sem merült föl, mégis úgy tették meg, mintha már hetek óta latolgatták, s régen eldöntötték volna.

Elmondták neki, hogy mi járatban vannak. János megfogta a férj mindkét kezét, kissé megtapogatta, és azt mondta:

- Nagyon jó kezed van, Tibor. Én már nagyon régen, és ráadásul egy speciális, vakoknak való iskolát végeztem, így ezt az utat neked nem ajánlhatom, de menj, és találj egy jó iskolát. Vannak, biztosan vannak ma is. Mindig meg fogsz élni belőle.

Miután férje bevégezte a tanulmányait, egyre sikeresebbé vált az új munkaterületén, amely egyre inkább hivatásává nemesedett, és egy szakirányú civilszervezet megalapításába fogott, amihez szerinte elengedhetetlennek látszott a felesége közreműködése.

Ez azonban az asszonyt egyáltalán nem hozta lázba. Egyáltalán nem érzett elhivatottságot, hogy szervesen közreműködjön ebben a munkában. Sőt inkább, bár bevallatlanul, még tartózkodott is tőle. Érezte, ez nem az ő ügye, s talán egyiküké sem… ám erről már nem szeretett volna dönteni. Hagyta hát, hogy a dolgok menjenek a maguk útján.

Nem rég, jó eredménnyel valóban leérettségizett. Még fáradt volt. Erejét össze sem szedte, melyet a tanulásba és a vizsgákba fektetett, amikor új élethelyzetük ezt a sürgető és merőben új feladatot adta eléjük. Nem értették meg, hogy a régóta alkalmazott módszerekkel megoldani, bizony már nem lehet, megpróbálni sem szabad. Követelődző, szorító kötelességérzetet serkentő viselkedési forma alakult ki iránta, a különben mindig odaadó, ám folytonos félelmektől elgyötört férje részéről. Üldöztetései azonban nem csupán tőle, legalább annyira saját bensőjéből eredtek.

Akkor még természetes volt számára, hogy mindent szorosan együtt működve, ketten oldjanak meg, hiszen eddig mindig így tettek. Most sem vette tudomásul, hogy van feladat, ami nem az ő személyiségéhez illeszkedik. Olyan, amit esetleg kerülnie kellene, mert súlyos következményekkel járhat, ha mégis erőszakot követ el magán, felvállalja, és erő felett törekszik megvalósítani. Még nem tudta.

Egyikük sem volt semmiféle tudással, tapasztalattal felvértezve, melyek eleve reális esélyt jelentettek volna a sikerre. Lelkesedéssel, önbizalommal, rengeteg, és igen intenzíven eltöltött munkaórával, valamint a lakásfelújításra szánt pénz latba vetésével gondolták mégis elérni. Csak magukra számítottak.

Napi tizenhat-tizenhét órát töltött a számítógép előtt és a telefonon csüngve. Miközben saját erejéből tanulta meg az új program és az internet kezelését, használatát, az írott irodai anyagok fogalmazása, szerkesztése, a könyvelési anyag és a levelezés rendezése is rá várt. A párja sűrűn járt üzleti megbeszélésekre, melyekre sokszor ő maga is elkísérte.

Néhány hónap múlva egy hellyel-közzel átlátható, viszonylag jól használható, egyszemélyes kis iroda, és a kettejük által vezetett aprócska civil szervezet dolgozott teljes gőzzel. Az első, igen megterhelő munkával létrehozott, de többé-kevésbé sikeresnek mondható rendezvény, és az addigi tevékenység költségei azonban, mint vihar a mindkét végén nyitott istállóból a szétszórt szalmaszálakat, úgy söpörte ki az összes pénzt a kasszából.

Ott maradtak a végső kimerültségtől elgyötörten, egyetlen fillér nélkül, ráadásul a szervezet csöppnyi újszülöttként szintén a nyakukon maradt. Nagy felelősséget éreztek. Erkölcsit, anyagit egyaránt. - Tenni kell – vallották továbbra is -, amit várnak tőlünk. – No, és amit önmaguktól elvártak. Felgyorsult megoldáskeresésük egyre kevesebb eredménnyel örvendeztette meg őket. A megértés pedig egyre súlyosabb csorbát szenvedett. Egyre kisebb, egyre értelmetlenebb dolgokon veszekedtek. Egy héten belül a pokol e bugyrát oly mélységekig járták be, ahol már csodálkozni is megfeledkeztek azon, hogy mennyire meg tudtak feledkezni magukról. A nő teljesen kétségbeesett, amikor már csak követelő-parancsoló hangnemet kapott válaszul minden jobbító-békítő törekvésére. Nem értette. Teljesen összezavarodott. Ez lenne az ő odaadó, mindentől óvó, tisztességes párja, akiért a lelkét odaadná egy szóra? Hol van Ő, a Bizalom Földi Megtestesítője? Ez az ember nem Ő! – És én?… Ki vagyok Én? – tekintett egy szűk pillanatig önmagára. Bár ne tette volna! A keserű felismerés megsemmisítő iszonya… az Igazság Pillanata volt ez. Ebbe pedig bele szokás pusztulni… E pillanat tüze emésztette most fel. Most aztán elválik ki is ő valójában. Boszorkánysággal vádolt áldozat, vagy Főnix. Vajon lehel-e majd ugyanez a tűz új életet megszűnése poraiba? Még nem tudta, hogy szabadságában áll eldönteni, távozó máglyára ítélt, vagy csodás Főnix kíván lenni e sorsdöntő pillanatban.

– Robot vagyok… robot… robot…- meredt maga elé. Már élni sem akart.

- Tedd a dolgod! – harsogott a párja eszelősen. – Ülj be a kocsiba, és szórd az árut! Legyen végre valami hasznunk belőled!

- Őrült vagy. Nem dolgozom eleget? – és majdnem elnevette magát. – Ha nem is az első sarkon, de még ma meghúzom, az is lehet, hogy összetöröm a kocsit. Bolond vagy? Teljesen új. Én meg… Tudod, milyen rég nem vezettem. És… olyan fáradt vagyok… – hajolt át lassan magyarázkodásba. – Menj, ha akarsz!… Nem neked kéne végre férfiként viselkedni? – ágaskodott föl benne egyszer csak a sértettség. – Mit gondolsz te rólam, magadról, a világról? Ma is állítod még, mint öt éve, hogy rám alapítottad az előző vállalkozásunkat is? – mire a férfi felhúzott szemöldökökkel cinikusan bólogatott. Erre hirtelen olyan düh árasztotta el, amely tán még eddigi élete során sohasem. Úgy érezte, most biztosan szétreped a feje. Régen is pont ettől robbant fel lelkében az atombomba. Akkor sem, most sem nézte, mi repül. Dobott mindent, ami a keze ügyébe került. Tört, zúzott. Belökte a nappali dupla ajtaját úgy, hogy a keretből kiszakadt egy darab. Valami nagy tárgy volt a kezében, amikor a párja ijedt tekintetére kissé visszahőkölt. – Teeee, elátkozott gyáva kutya! Ugyanígy félsz az életben mindentől. – ordította felé. – Legalább tőlem ne félj, nyomorult, mert én biztos, hogy szeretlek. Mindent összetörök, de te sértetlen maradsz…

- Hagyd abba! – kiáltott torkaszakadtából a párja. – Egy frászt! – válaszolt és kis híján a tv képernyőjében landolt nagy erővel egy mobil telefon. – Te büntetlenül bánthatsz már hetek óta engem?… és ki tudja, ha nem számoltam, előtte mennyi csúfságot elkövettél, mert csak jó tudtam lenni. Elég volt! A jó kislány meghalt! – rikoltott az arcába. A férfi lefogta a kezét, amit hihetetlen erővel könnyedén kiszabadított, aztán ökölbe szorította és meglengette a férje orra előtt, de képtelen volt megütni. Hirtelen megfordult és még dühödtebben tombolt. Már, át a hallon, a konyhában járt, amikor az étkező pultról a hatalmas kerámia tálat gyümölcsöstől teljes erővel földhöz vágta, és amikor a párja egész életük eddigi leghevesebb veszekedéséből kirontva elrohant otthonról, leroskadt és pötyögni kezdett a számítógép billentyűzetén. Az excel cellái közül néhányat fekete színkitöltésre állított és vörös betűszínre.

…és csak írt, írt úgy, mint eddig soha… Mintha nem is ő írná… csupán a keze tenné… Csak nézte kábultan, hogy hogy cikáznak az ujjai a billentyűzeten, s eközben úgy érezte, nagyon szeretne megszabadulni valamitől, valami szörnyű nehéz, hatalmas tehertől. Egyszer-egyszer megkönnyebbülést érzett ugyan, de az oly nagyon áhított feloldódás nem következett be. Majd motorikusan, mint egy valódi robot, üres tekintettel felállt és lassan, komótosan levonult egy szinttel lejjebb, a stúdiójukba, ahol már nagyszerű események egész sora látott addig napvilágot. Bezárkózott. Be, több soron. Minden ajtót, ami csak volt az összes helyiségen. Egy műanyag székre ült, be, a tágas zuhanyzóba. Erősen gőzölgő, alig elviselhetően forró vizet engedett magára. Kezében borotvapengét szorongatott, amikor ráébredt, hogy mit tesz. Üresség telepedett fejére, mellkasára.

Nem voltak gondolatai. Mintha mindez nem is vele történne, de ráadásul teljesen hidegen is hagyja. Felállt. Elzárta a csapot, megtörülközött és felvette a ruháit.

Módszeresen kizárt minden bezárt ajtót és visszament a lakásba, mintha mi sem történt volna. Ott szenvtelenül a helyére tette a pengét. Még írt egy darabig a fekete cellákba… vörössel… Kezdett magához térni. Olyan fájdalmai voltak, amit eddig még nem ismert. A kínjaitól vonított, mint egy félig agyonvert kutya és sokáig a földön hemperget.

Sírástól feldagadt arccal, görnyedten ült, mérhetetlen indulatok torzították testét, lelkét, mire végül előkerült a társa. Teljesen lelassult, ám mégis olyan kimeríthetetlen erőt érzett magában, amit korábban soha. A gondolatai percről percre tisztábbak voltak.

- Engedj elmenni békével. – mondta csendesen.

- Itt van, nesze! – dobott elé a párja az asztalra egy gyűrött fehér papírt, csúnyán négyrét hajtva. – „ 2003. 11. 17. 11:…” – csak ezt látta az egészből, ahogy önkéntelenül rátekintett. Olyan erővel fénylett ez a néhány szám, mintha az összes mellette lévő írás ezüstös hófehér, kristály tiszta, üres papírlap lett volna.

– Megvan, amit akartál! Eladjuk a házat és mehetsz, amerre látsz. Kiharcoltad magadnak. Majdcsak megleszünk a gyerekekkel nélküled is, míg fel nem nőnek. – folytatta felsőbbrendű gúnnyal a férje, de a válogatott sértések kikiabálása után végül lassan magába roskadt.

- Rendben. – szólalt meg ezután az asszony olyan tárgyilagossággal, mintha mi sem történt volna. - Egyelőre úgyis vissza kell szereznem az életképességem. Munkát kell találnom. Csak egy szolid szoba-konyhát segíts szerezni és szólnod se kell többé hozzám. Nem látsz többé, ígérem.

- Te, munkát…? - fitymálta le őt. – Ja, persze.

- Nem tűröm többé ezt a hangot, amit már oly sokszor megengedtél magadnak. Igen, munkát, új életet. Sosem voltam kiszolgáltatott, csak te szerettél volna annak látni. Azon túl már nem törődhetsz az én dolgaimmal. Szétválunk… többé nem tartozunk egymásnak semmivel… - mondta minden harag nélkül, végtelen nyugalommal, csendesen, mégis valami különös határozottság valódi erejével a hangjában. Még saját maga is meglepődött ezen.

- Egészen idáig csak kétszer vállaltál… akkor is a kajádra valót se kerested meg. Mindig nekem kellett eltartani. – válaszolt villámló tekintetét horgas szavaival együtt a szelíden hallgató felesége felé dobálva.

- Apámon kívül engem még senki… egyetlen napig se tartott el soha. És valóban, ha a kajámra már nem is, de a mindenkori rezsinkre mindig elég volt. – válaszolt egyre nagyobb határozottsággal, de halkan, míg a férfi egyre nagyobb meglepetéssel, elkerekedett szemekkel meredt rá. Szólni sem tudott jó ideig. Igaz volt. Ezzel végképp nem lehetett mit kezdeni. Pláne nem tudott mit kezdeni az, aki olyan becsületes volt mindig, mint ő.

- Vagy talán ki akarod fizetni végre mindazt az elmaradt bért, amit eddig még nem fizettél meg a kerékpárműszerész asszonynak, a mosónőnek, a kertész lánynak, a nevelőnőnek, az édesanyád gondozónőjének és azt a sokévi munkát az eladónődnek, mindazoknak, akik tolták eddig a te szekered is a magukéval együtt? Ja, és a kőműves-segédnőnek és a festő-mázolónőnek mennyi órabért számítasz? – folytatta cinizmus nélkül, de amitől már-már vidám lett. Talán, mert érezte mondandója szelíd komikumát. Férje nem. Komor volt. Sértett és hajthatatlan.

– Nem fognak elfogadni egy petákot se, barátom, nyugodt lehetsz. Ők mindazt könnyű szívvel mind megtették azért, amit akkor természetben juttattál nekik. Elégedettek. De most menni akarnak. Oszd meg velük… talán mégse… inkább csak segítsd hozzá őket ahhoz a kis szoba-konyhához, kérlek, hogy legyen hol újra kezdeni kis életük.

Egyre szelídebben, egyre nagyobb bánattal hallgatott a párja.

- Több, mint huszonöt éve te vagy az egyetlen igaz barátom. Nem adom fel harc nélkül. – mondta az asszony mielőtt ő is tartott egy kis szünetet. - Bármit megteszek a nyugalmunkért. Ha kell, harcolni fogok érte, de barátként megyek el. Ennyivel mindkettőnknek tartozom. Ne akadályozd meg ezt avval, hogy újból csalódnom kell benned. A gyerekekre is gondolnunk kell… – folytatta az asszony enyhe érzelmi többlettel a hangjában, komolyan. – Szeretlek, de el kell mennem. Ha maradok, meggyűlöllek, mert nem fogom megkívánni tőled soha, hogy akaratod ellenére változz meg. Mindannyiunknak így lesz a legjobb. A gyerekek pedig hamarabb meg fogják érteni, mint gondolod.

- …de én is… annyira szeretlek. – szólalt meg jóval később a férje. Ekkor már mindketten sírtak. Aztán csak beszélgettek, beszélgettek… Míg este lett, majd éjfél… Másnap képtelenek voltak bármiféle munkába fogni. Elhatározták, ezt a hetet pihenéssel töltik… együtt, mert valóban nagyon szerették egymást.