Élni akarok! - 1. rész

"Az ember sokszor roppantul nehéz helyzetbe kerül. Állandóan új kihívásokkal kell szembe nézni, ráadásul az idő soha semmire sem elég."- írtam le 1999 év elején, mert szenvedtem, irgalmatlanul kilátástalannak éreztem a sorsom, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük az akkoriban minket körülvevő élethelyzeteket. Addigra már túl hosszú időn át éreztem úgy, hogy összeroppanok. Azonban…

"Megtanulhattam, hogyha bármikor a végkimerültség állapotába kerültem, valahonnan… valahogyan mindig merülnek fel rejtett tartalékok." – vallom meg első írásaim gépelve, úgy négy év múlva.

Ma már jól látom, hogy igen komoly okok húzódtak meg egyre súlyosbodó testi tüneteim kialakulása mögött, úgy, mint a legyőzhetetlen aggodalmaim, a sikertelenségtől való félelem, egyfajta állandó görcsös megfelelési-, bizonyítási kényszer és az oldhatatlan bánat érzése. Szeretett édesapám lábának több műtétes amputációja, és súlyos érrendszeri betegsége; édesanyám életén végig húzódó depressziója miatt szűnni nem akaró szeretetlensége, és a húgom minden nőiességet nélkülöző, ostoba és durva, önromboló viselkedése; az érettségi előtt álló csodásan okos és tehetséges lányom felnőtté válásának gondjai; a tizenegy éves fiam felneveléséért való, és a férjem egyre fokozódó gerincbántalmai, műtétje idején pedig az életben maradása miatti aggodalmam. A család gazdasági tevékenysége egyre nagyobb erőfeszítés árán is csak, egyre kevesebb eredményt volt képes produkálni. Hosszantartó betegség után pedig meghalt életem egyik csodás tanítója, az anyósom, a mami. Mami halála után félévvel bezártuk a boltunkat a szervizzel együtt. A maradék árukészletet áron alul adogattuk el, és kiadtuk a mami kicsi házát albérletbe. Alig volt pénzünk… csak a betegségeink és a két nagy iskolás gyerek. Életem tartópillérei recsegve-ropogva készültek leomlani.

Idáig az az elképzelés irányította tetteimet, a tetteimen keresztül az egész életem, hogy: "Szemellenzőt fel!"... "Arccal a vasútnak...", csak és kizárólag a kötelesség teljesítése a fontos, az jelent értéket. A pihenés, a kirándulás, a szórakozás mind szégyellni való, lump dolog. Még ha meg is tettem ezeket, - persze jóval ritkábban, mint tehettem volna, vagy ahogyan azt másoktól láttam - nehéz szívvel, lelkiismeret furdalással telve tettem. ...és ha nem ment tovább, elő az "ostor"-t, és "adtam rendesen"... Sajnos, a majdnem teljesen örömtelen létem a családomra sem volt jó hatással.

Általában a testi erőm elvesztése vetett véget a testi-lelki terroromnak. Idővel az önostorozás nagymestere lettem. Közben sokszor estem térdre, de újból és újból felálltam, míg egyszer csak ez a jól begyakorolt mutatvány valahogy sehogy sem akart sikerülni.

35 éves sem voltam, amikor a saját nagyanyámnak éreztem magam és 37 sem, amikor úgy is néztem ki. Anya voltam és feleség, bár nőnek, embernek, de még rabszolgának sem érezhettem volna magam… csak egy robotnak, ha kellő figyelemmel vagyok magam iránt. De nem voltam. Ugyanis, ha legalább rabszolgának nevezhetném az akkori önmagam, ma talán semmi sem sarkallna írásra, nem kívánnám ilyen heves érzelmektől átitatva jelezni, hogy mi vár azokra, akik megfeledkeznek embernek tekinteni önmagukat.

Félek, így mindenképpen eljutnak oda, ahová én is annak idején.

Ráfanyalodnak egyfajta feltétel nélküli, amolyan "tehetsz velem bármit" – típusú szeretetre, ami pedig nem más, mint a közöny. Lassan már egyáltalán nem voltak elvárásaim senkivel, csak magammal szemben.

De mit is jelent embernek lenni?! Jó lett volna tudni... Valódi szükségként égett… Ma már láthatom végre: Pont e tudásnak hiánya volt a legnagyobb oka szenvedéseimnek. Nos? Nézzük.

Sok-sok évig szenvedtem sokféle, egyenként is igen kellemetlen, válogatottan kínzó tünettől, melyeknek száma kisgyermekkoromtól csak egyre emelkedett.

Aluszékonyság, ólmos fáradtság, szívtájéki fájdalmak, migrénes fejfájások, önbizalom hiány, ízületi gyulladások, rendkívül erős menstruációs görcsök, szinte állandó nátha, arcüreggyulladások, hörg- és hólyaghurutok sorozata. A nehezen megszerzett sikernek sem tudtam örülni, és úgy éreztem, túl sok mindent kell feladnom. A halál tényét pedig képtelen voltam feldolgozni. Görcsös, fájdalmas ellenállást éreztem halottaink elengedését illetően, legyen az adott esetben hozzám közelebb vagy távolabb álló személy. Maga a halál ténye végtelen lelki fájdalmat okozott… és minden bizonnyal tévedés lenne azt állítani, hogy ma, ha elviselhetőbben is, de ne érintene mélyen, akár valósan, akár valamely művészi alkotás elemeként találkozom vele.

Tehát...

Jó néhányszor térdre kényszerültem, de felálltam; ám most ennél sokkal többről volt szó. Nem csak azért, mert eddig még ilyen mélyre nem kerültem, hanem most valami egészen más, rendkívül szokatlan módon kellett talpra állnom. Az a Valaki bizony, most más feladattal bízott meg.

A szenvedés… tanítása. Hm... Különös tudás ez. Egyik felem hevesen tiltakozott ellene: – Ez nem lehet, badarság az egész! Honnan a csudából gondolok én ilyeneket...? - Persze be kellett látnom, hogy igen különös az ereje, a megszerzésének módja... és valahogy leginkább az a rendkívüli mértékű hitelessége, ahogy újból és újból rám tör.

... a másik felem meg tisztán érzi: IGAZ.

Vajon ki lehet ő, aki... hogy is mondjam?... felvilágosít...? elhiteti velem...? Ráadásul

"hallhatóvá" teszi számomra.

- Kész. Most már biztosan megbolondultam. – gondoltam. - Annyi bajom van már úgyis, ez talán csak az egyenes következménye mindennek. Következménye annak, hogy anyám sosem szeretett, apám szenved, a húgom bánatot okoz, a nagyi megvádolt a halála előtt, a mami elment, a férjem pedig majdnem, a lányom a felnőtté válással küszködik és aggódom a fiam felnevelése végett. Mindezen túl egyre súlyosbodó anyagi gondjaink vannak… ráadásul szinte már alig élek.

Korábban… 1992 októberében már elviselhetetlenné vált az orr- és a teljes arcüregi allergiám, de még nem fuldokoltam. Elvesztve lelkierőmet, megműttettem az orrnyálkahártyám és az orrsövényferdülésem. Pár hétig enyhülést éreztem, de ezután még dühödtebben tombolt az állandó gyulladás.

Dolgoznom kellett. Hallottam valami injekcióról, ami hetekre megszüntette valakinek a kínjait. Meg, hogy a szezonban kell csak. – No, jó, de mikor és meddig? – kérdeztem, mert mire én megtudtam, hogy allergiám van, nekem már egész éven át tartott. Gondoltam: Miért ne? Ezután már szinte csak erre kerestem. Annyiba került …de nem szenvedtem… egy ideig. Hamarosan hízni kezdtem. Dagadtak a lábaim, az arcom néha amőbázott kicsit. Később az ízületeim fájdalmát lassan megszoktam, csak az zavart nagyon, amikor már a végtagjaim alig mozdultak. Állandó fáradtság gyötört, de nyugodt voltam… szinte állva, nyitott szemmel is aludtam. Nappal. Éjszaka azonban egyre kevesebbet. Sokszor, zihálva, teljesen leizzadva ébredtem. Kicsit morózus lettem. Csak néha jött rám a dühkitörés. Elsárkányosodtam kissé. A súlyom egy idő után beállt, és csak húsz kilóval nyomtam többet, mint az injekciók előtt.

Mondták többen a sorstársak közül, hogy nem ártana nézetni a vércukor szintem, már ha ennyi szteroidot kapok. – Mit? Hogy én szteroidot? Az tévedés! Az én drága doktornőm egy szóval sem szólt ilyesmiről. Biztos, hogy nekem valami mást ad, azért ilyen rohadt drága. Tudod? Valami külföldi cucc - vitatkoztam a csendesen mosolygóval, mert addigra már elég sokat olvastam szegény emberekről, és tüneteikről, akik szteroidot kaptak, súlyos állapotba kerültek, és az orvosaik mély sajnálattal tárták szélesre karjaikat. Elképzelni sem voltam hajlandó, hogy én is pont ezen az úton haladok. Sokáig nem néztem szembe a valósággal.

folyt.köv.