Ikreink születése

Történetünk 2007. július végén kezdődik, amikor nem jött meg a havim. Vártam 1 hetet, még akkor se volt semmi, ezért vettem egy tesztet, ami pozitív lett. Ezek után mentem az orvoshoz, aki megerősítette a terhességet mondván, kb. 5-6 hetes vagyok, petezsák látható.

Nagyon örültünk, hogy lesz még egy gyermekünk. Vigyáztam magamra, nem emeltem a nagylányomat, nehogy valami baja legyen a babának. Már nagyon vártam a 12 hetes UH-t, végre láthatom az én kis picurkámat. Másik orvos volt akkor bent, nála is szültem. Felfektetett a vizsgálóasztalra, nézi a picimet, és megkérdezi: - Azt ugye tudja, hogy ikreket vár? És kétpetéjűeket.

Az első döbbenet után mondtam neki, az nem lehet, nincs iker a családunkban, az nem az én UH képem. Elkezdett a doki nevetni, és megmutatta a bébikéimet. Amíg mérte őket, lepergett előttem mindaz, ami ezzel jár: dupla babakocsi, mindenből kettő kell, beférünk-e az autónkba, megbirkózom-e én ezzel. Mindenben segítőkész volt az orvosom, elmagyarázta, amit nem tudtam. Azt sajnálom, hogy Apának telefonban mondtam meg, nem személyesen. Ő az első döbbenet után nevetni kezdett, és csak akkor hitte el teljesen, amikor az UH-képet mutattam neki.

Szerencsére nem voltam rosszul, jól viseltem a terhességet. A 18. héten mondta az orvos, hogy 1 fiú, 1 lány, de biztos csak a szülés után lesz. Elmentünk 4D-re, ahol ezt megerősítették. 32. héten be kellett feküdnöm, tüdőérlelőt kaptak a kicsik. A 36. héttől jártam NST-re.

A 37. héten épp a gép rám kapcsolva, amikor bejött egy másik orvos a saját betegét intézve, majd odajött hozzám, hogy nem jó a "B" baba szívhangja. Akkor ráadásul másik asszisztens volt bent, aki összekeverte a 2 babát (a fiam volt az "A" baba, a lányom a "B" baba.) Sírva mentem ki, hívtam a páromat, hogy azonnal jöjjön, gond van a kisfiúval. Közben megérkezett a dokim, aki mondta, rakodjak össze, és feküdjek be a kórházba.

1/2 2-re értünk vissza, 2-kor jött a szülésznő, hogy megnézi a szívhangot. - Most az "A" babáé nem jó - mondta. Erre mondtam neki, hogy az asszisztensnő leverte össze a babákat, tehát délelőtt is az "A" babáé nem volt jó.

Bejött a dokim egy másikkal, hogy néznek köldökzsinór-véráramlást. Ez elmaradt, mert 3-kor szólt a doki a szülésznőnek, hogy készítsen elő, mert azonnal császármetszés. Mire mindent előkészítettek már 1/2 4 volt. Epidurál, letakarás, majd végighúzta az ujját a hasamon az orvos, hogy érzem-e. Mondom neki, most vágott fel.

2008. 03. 17-én 15.50-kor megszületett Benjamin 2100 grammal, 47 cm-rel, falfehéren, nyakán-vállán a köldökzsinór, majd 15.51-kor Cintia 2250 grammal, 45 cm-rel. Mindegyikre egy pillantás, majd vitték el őket.

Összevarrtak, bevittek a kórterembe, ahol apa örömtáncot járt. Aznap már nem hozták be őket, másnap reggel a fiamat kaptam meg először. Fel kellett kelnem, de úgy mentem, mint aki bekakilt, annyira fájt a sebem, de ez még nem volt semmi…

9-kor jött a gyerekorvos, hogy a fiamat elszállítják, mert ahol szültem, nem volt kora osztály, vért kell kapnia, 1-re jönnek érte. Sírtam, amikor elvitték, apa ment utána, én meg maradtam a kislányommal.

Hozott apa képeket a kicsimről, amin szintén sírtam, de ebben már a tehetetlenség könnyei is benn voltak.

Csütörtökön mondták, hogy másnap visszakapom a fiamat. Erre a hírre mintha elvágták volna a fájdalmat a hasamban. Pénteken visszakaptam a kicsimet, már nem fájt semmi, csak néztem, és sírtam.

Egy hét kórházi bentlét után mehettünk haza.

Azóta már megnőttek, elevenek, de egészségesek. Ami a legfontosabb.