Az én verseim...

TÉL UTÁN A TAVASZ

Csend borul a városra

az égbolt csillagokban pompázik,

sötétség mosolya a szobát beragyogja,

a lámpa fénye is álmodik.

Mintha kinyitnám szemem, mégis becsukom,

mintha a világon is túllátnék,

mintha hallanám a falak énekét,

Egy percre érzem, mégiscsak álom ez.

A lámpa fényében kinyújtom kezem,

gyönyörű vízpart felé, mely fényekben játszik,

Ha ez lehet az út a boldogságig

most mégsem találom helyem.

Egy-egy kutyavonyítás, mi megtöri a csendet

mint álom, mi eltűnik olykor

Egy-egy új világ melyben hinnünk kell

S hiszünk is nagyon sokszor.

De mit nekem az új világ,

hisz talán sosem jön el.

Miért nyújtom felé kezem oly biztatón,

úgyis csak arcom sápad el.

Csend borul a városra

a hold is velem fog kezet,

szomorúan néz le rám ma is,

de már lecsukódik szemem.

Álmomban látom a nyíló orgonákat,

melyek közt vígan sétálok el,

s még akkor sem, ott sem értem

miért ért oly sok gyötrelem?

Mint szappanbuborék, egy álom száll el újra

s én némán az égre nézek fel,

lépni, lépni csak előre kell,

hisz a tél után mindig a tavasz jön el.

CSILLAGSZEMŰ ANGYALKÁK

Csillagszemű angyalkák az éjben,

szárnyatok suhogó fényes lepel,

súgjátok meg énnekem halkan

mit tartogat még az életem.

Kín vagy boldogság mi rám vár,

nevetés, mi sosem múlik el,

Vagy haladni csak csendben az árral

s a múltat sosem feledni el.

Súgjátok meg halkan csendben

valóra válik e az álmom?

Vagy tovaszáll a kéményfüsttel

minden mire szívből vágyom?

Álomhegyek, melyek köddé válnak,

melyeket mégsem adok fel soha,

amik a nagykönyvben meg vannak írva

akartam én azokat valaha?

Mint olvadó hópehely az éjben

oly megfoghatatlan minden vágy.

Kérem a Jó Istent mindig,

csak nézzen le egyszer rám!

Csillagszemű angyalkák az éjben

hozzátok el nekem a legfényesebb csillagot.

Egy lépést mi előre visz

s végre szebbé tesz minden napot!

SÖTÉT RÓZSA

Sötét rózsa szép virága

napfényes reggelen illatozz,

gyöngyvirágok fehérsége

kertünk éke a legnagyobb.

Szívembe mar a rózsa tövis,

elsírom a bánatom

felnézek a kék égre

ott végre szemed láthatom.

Oly sok rózsa tövis mart már,

mint kígyó mérges szemfoga,

de a legnagyobb bánatom,

hogy sosem térsz már te haza.

Sötét rózsa szép virága

szirma síró de szerető,

édesanyámnak nyújtom oda,

hol minden csodás s gyönyörű.

KÖNNYES BÁNAT

Mint árnyék úgy követsz,

mint napfény úgy ölelsz,

s ölellek én is

mint valami drágakövet.

Mint apró szilánkok szúrod szívemet

mint lángoló tűz, égeted testemet

S ég az arcom is,

de átnyújtom a lelkemet.

Mint hűs víz a partot úgy simogatsz

mint fájdalom a lelkem, úgy hívogatsz

majd lerombolod szívemben a vágyat,

mit akarsz még tőlem, te könnyes bánat?

KÖNNYEK

Könnyek nélkül nem létezik ember

könnyek nélkül nem élet az élet,

fontos, hogy mindig elhidd,

jöhetnek még sokkal szebb évek.

Jöhet még a borúra derű

jöhet még szép sugárzó csillagfény

annyi minden szép lehet még

csak higgy és remélj.

Ne szégyelld a könnyeidet

ha úgy érzed sírnod kell, sírj.

Hisz az ember mikor megszületett

akkor is csak sírt.

Sírtál az éhségtől

S akkor is, ha szomjúság gyötört

Hisz minden könnycsepp megvalósít

egy-egy újabb gyönyört.

Néha tényleg jó sírni,

akár bánat ér, akár öröm,

néha kell a könnyekben bízni

ha már nem segít fog s köröm.

REMÉNYEK

Csak itt ülök, magam elé nézek

az óra ketyegését hallgatom,

s magamtól azt kérdem:

Vajon milyen lesz a mai napom?

Mindig hiszek a csodákban

melyek biztosan most jönnek el,

hiszek a percben, az órában

mely egyszer a változást hozza el.

Mosolytól remeg az arcom,

bár egy kicsit félek,

Az életem a kezemben tartom,

de megvágnak a pengeélek.

Mégis, csak megyek tovább

átlépek minden akadályt,

mert élnek még bennem

remények és csodák.