Örök barátság - létezik, vagy csak álom?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény kislány. Ez a kislány nagyon szeretett volna tartozni valahová. Szerette, ha szeretik. Anyagi helyzete miatt csúfolták társai, csak azok nem, akikkel egy cipőben jártak. Szerették őt, mégsem mondták soha a "többieknek", ELÉG!

Ez a kislány én voltam. Végigszenvedtem az általános iskolai éveket. Nem mehettem át másik iskolába, se pénz nem volt, se közeli suli. Autó hiányában pedig a szüleim nem hagyták volna, hogy egyedül bóklásszak a sötétben, ha épp délutános vagyok és vége a tanításnak. Így hát maradtam. És tűrtem. Egyetlen vigaszom a barátaim voltak. Nagyon szerettem őket, mindig kiálltam mellettük, még ha helyettük a végén engem bántottak, akkor is. Leköptek, megrugdostak, leöntöttek... Mégis szerettem őket. De nem gondoltam, hogy, ahogy vége az általános iskolának, vége lesz a barátságunknak is. A legjobb barátnőm szektás lett. Két évig futottam utána, mindhiába. Ha én nem hívtam fel, ő ugyan nem tette. Én mindig felköszöntöttem a szülinapján, ő nem. Ünnepekkor is mindig írtam neki, vagy felhívtam. Elfáradtam. Most ő keres meg néha, mintha bánná az egészet. Nem is tudom.

Időközben, a középiskolában a legjobb barátnőm lett az, akivel általánosba is egy osztályba jártunk, de akkor nem is beszéltünk. Nem utáltuk egymást, csak nem volt közös témánk. Nagyon szerettem. Középiskolában már nem szekáltak úgy (a három csajból, aki bántott, kettővel kerültem középiskolába is egy osztályba). Közben jártam rádióba is, az ifjúsági műsor munkatársai nagyon jó csapatot alkottak, mindenfelé együtt jártunk. Boldog voltam. Véget ért a középiskola.

Egyetemista lettem. A legjobb barátnőm másik egyetemre jár. Bár egy városban maradtunk, mégis, úgy érzem, kezdünk eltávolodni egymástól. Most fejezzük a 2. évet, most érzem azt, hogy kész, elveszítettem. Egyre ritkábban hív, bulizni már egyáltalán nem járunk együtt. Borzasztóan hiányzik, attól függetlenül, hogy az egyetemen is van pár jó arc. A barátnőmmel néha elugrunk egymáshoz kávéra, de már nem a régi. Néha beállnak a kínos csendek, amit nagyon utálok. A rádiós társaság is széthullott, de voltunk páran, akik kitartottunk egymás mellett, jóban-rosszban. Most mégis úgy néz ki, még ez a kis "mag" is szétesik. A szomszéd csajjal, akivel 14 éve vagyunk barátnők, 2 hete vesztem össze, ő nem jár egyetemre, nem képes felfogni, milyen az, mikor egy-egy tantárgyból (jobbik esetben) 100, (rosszabbik esetben) 200-300 oldalt kell megtanulni a könyvből, és folyton a szememre hányta, hogy hanyagolom. Plusz a barátjával már együtt is élnek. Ha én egy nehéz vizsgára készülve mindenkit hanyagolok (a páromat is), a vizsga után az első utam az Ő karjaiba vezet, és nem a barátnőmhöz. És ezt ő nehezen viseli. Plusz, kifecsegett pár olyan dolgot másoknak, amit nem kellett volna, mert neki meséltem el, nem másnak, és megígérte, hogy semmit nem mond el senkinek. Hát, nem jött össze... Most nem beszélünk. Nem keresem. Nem érzem azt, hogy nekem kellene megtennem az első lépést, hogy kibéküljünk. Lehet, mire a cikk megjelenik, ismét jóban leszünk, bár kétlem... Egy másik barátnőm, a rádiós bandából, erősen mászott a páromra, éveken keresztül. És a hátam mögött folyton keverte a ... ömm... a dolgokat. Tavaly lapátra került. Nem jelentkezik. Pokollá akarta tenni az életemet, a barátaimat elvenni (hazugságokkal), a páromat elszeretni tőlem (szexi cuccokkal, túlzott kedvességgel), és a barátnőmnek mondta magát. Nem hív. Nem ír. Abszolút nem keres. Nem jelentettem neki semmit. Ami viszont nevetséges, hogy én meg majd' belehaltam, hogy elveszítettem, így is, hogy tudom, mindvégig keresztbe tett nekem. Az egyetemről e legjobb arc, egy aprócska lányka, alacsony, vékonyka (volt, mostanában picit összeszedte magát:)), egy imádni való teremtés. Nagyon kedvelem, de félek, ez a barátság is tönkremegy. Olyan ez, mintha minden szakasznak az életben meglennének a maga velejárói, a maga pofonjai, és minden szakasz végén véget ér az is, ami rossz, de az is, ami jó. Bár a rádiós banda eddig másfél szakaszt élt meg, úgy érzem, itt lassan vége. Egyik-másik dolgozik, a harmadik másik városba jár egyetemre, a következő ide jár, de nem lehet látni se, mert folyton csajozik... Mindenki megvan, a saját kis világával. Egyedül érzem magam. Piszok egyedül. Úgy érzem, mintha az egyetlen ember, akire mindig támaszkodhatok, a Párom lenne. 4,5 éve vagyunk együtt. Nem csak a szerelmem, ő a barátom, társam is egyben. Egy hatalmas nagy támasz. Bár sokszor összekapunk hülyeségeken, imádjuk egymást. Ha véget érne a kapcsolatunk, csak a szüleim és a nővérem maradna meg nekem. És a barátnőm az egyetemről, akiben már nem is merek megbízni. Nagyon édes-kedves, imádni való egy csaj. Mégis, a sok pofon után nem merek úgy megbízni benne, mint az előzőekben. Kell végre egy igazán LEGJOBB barátnő. Aki nem csak egy szakaszon (általános iskola, középiskola, vagy egyetem), hanem egy életen át a legjobb barátnőm lesz. Aki nem ver át, aki nem fecsegi ki a titkaimat, aki nem hazudozik rólam, nem hanyagol a kutyája miatt, és aki nem mászik a páromra... Olyan sokat kérek? Már-már azt gondolom, bennem van a hiba. Vagy lehet, hogy csak én botlok bele mindig olyan emberekbe, akivel a barátságunk csak felületes lehet.

Örök barátság. Vajon létezik egyáltalán? Vagy az örök a barátság életében csak pár évet jelent? Hogyan kell JÓ barátnak lenni? Eddig azt hittem, hogy az jó, ha a barátaim akár az éjszaka kellős közepén is felhívhatnak, ha gondjuk van, mindenkit meghallgatok, tanácsot adok ha tudok, őszinte vagyok, odaadó... De úgy látszik, az ilyen emberek nem érdemelnek ÖRÖK barátságot. Lehet, hogy "kopogtat" az ajtón a következő, a csajszi az egyetemről, lehet, ő életem végéig igazi barátnőm lesz, de a sok pofon után nem tudom, be merjem -e engedni? Mindegyik így kezdődött. Nem tudom...

"Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél" (Antoine de Saint-Exupéry). Engem könnyű (volt) megszelídíteni, de mégis magamra hagytak, egyesével... Nem értem...