Bajban derült ki, hogy nincsenek igazi barátaim

Teljesen magamba fordultam, be kell valljam. De mindig az vigasztalt, hogy itt vannak a barátnőim, akik törődni fognak velem. Sajnos teltek-múltak a hónapok és a törődésnek legkisebb nyomát sem vettem észre.

4-5 lány is volt, akik életem részei voltak és most, amikor a legnagyobb szükségem van rájuk, épp most hagynak magamra.

Vegyük példának egyik középiskolai barátnőmet, hívjuk J.-nek. A középiskola 4 évében igazi bulis csajok voltunk, ha együtt voltunk, folyton csak nevettünk, de szomorúságban is meg tudtuk vigasztalni egymást. Még dolgoztunk is együtt, annyira össze voltunk nőve. Sulin kívül is csináltunk közös programot. Egy közös barátnőnktől tudta meg, hogy meghalt az anyukám. Akkor sem keresett meg és azóta sem. Az első hónapokban teljesen toleráltam a dolgot, hisz bizonyára nem tudja, hogyan reagálok a részvét nyilvánító szavakra. (Jól fogadtam volna, de ezt ő nem tudhatta.) Eddig mindig csak vigasztaltam magam, hogy majd ha eltelik egy kis idő, jelentkezni fog. Fél év telt el és egyszer a városban összefutottunk. Nagyot dobbant a szívem, egy pillanatra meg is torpantam, miután köszöntünk egymásnak. Reméltem hátha megáll ő is és beszélünk pár szót. De csak ment tovább, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz. Nagyon rosszul esett.

Főiskolai barátnőmet, E.-t mindig úgy emlegettem mint a másik felemet. Annyira egyforma a gondolkodásunk, az életünk, hogy rekordidő alatt összebarátkoztunk, olyanok voltunk, mint két tojás. Mi tényleg olyanok voltunk, mint egy lélek két testben. Miután lediplomáztunk, munkát kapott, messzebb sodort minket az élet egymástól, bár amúgy sem lakunk közel a másikhoz. Eddig mindig megoldottuk, hogy találkozzunk. De amikor anyukám halálának körülményeit mondtam el neki, a sok szenvedést és minden lelki bajomat, nem úgy reagált, ahogy azelőtt. Régebben mindig volt valami okos gondolata, most meg csak sablon szövegeket mondogatott („szegénykém”,”úgy sajnállak”). Én ezzel nem vagyok kisegítve és nem ezt vártam tőle. Azóta kialakult az életében egy új szerelem, ami teljesen felvillanyozta. Ennek örülök, de ezáltal még inkább háttérbe szorultam.

Másik közeli barátnőm, akivel a főiskola utolsó évében lettünk igazi barátok, eljött édesanyám temetésére (pedig nagyon messze lakik tőlem), ami kimondhatatlanul jól esett. Ő szeptemberben tovább tanult, maradt a főiskolán. Írok neki e-mailt, üzenetet, semmire sem válaszol. Pedig nyáron még el is hívtam hozzá. Amióta tőlem hazament, eszébe sem jutottam.

Szerencsére vannak a közelemben olyanok is, akiket még azért barátnak tarthatok, de már egyik barátság sem a régi. K. például szintén középiskolai barátnőm. Ő is ott volt a temetésen és nem sokkal később meg is keresett, találkozunk is néha. Van úgy, hogy együtt sírunk, de együtt is nevetünk. De ezeket a találkákat is mindig én kezdeményezem, ő nem nyit magától.

D.-t szintén elhívtam magamhoz nyáron, hogy együtt lehessünk, nagyon jól éreztük magunkat. Sokáig ő sem keresett. Hónapokig nem jutottam eszébe neki sem. De nemrég válaszolt az e-mailemre, én azonnal visszaírtam örömömben, de erre már nem jött válasz. Felhívtam, beszélgettünk. Megint én voltam a kezdeményező, itt is.

Szóval összességében vannak olyanok, akik hatalmas csalódást okoztak és bizalmas barátnőként leszerepeltek nálam. Ennél csak azok a barátaim jobbak, akik veszik a fáradtságot és találkoznak velem, miután én térden állva könyörgöm nekik. Nem nekem lenne inkább szükségem arra, hogy valaki megkeressen? Nem lehet, hogy nekik kellene törődniük velem és nem nekem velük? Fordított esetben is így gondolkoznék, félreértés ne essék! Ha egy barátnőmmel ilyen történne, minden lehetőséget megragadnék, hogy tartsam vele a kapcsolatot. Megértem azt is, hogy egyikük dolgozik, másikuk tanul, de én nem azt kérem, hogy a nap 24 órájában engem pátyolgassanak!

Egy hónapban egy üzenet vagy egy hívás vagy egy e-mail olyan nagy kérés a legjobb barátnőimtől?