Amikor rájöttem, hogy erős vagyok…

Földön kívüli érzések kerítettek hatalmukba, amikor megláttam. Eszembe jutott anya legjobb barátnőjének hangja: „ugye tudod, akit a koporsóban látni fogsz, már csak egy test, nem ő.”

Én mégis küszködve nyújtottam a kezem, hogy megérinthessem. A mai napig nem felejtem el azt az érzést amikor a homlokát megérintettem… utoljára…

Semmire sem emlékszem. Sem a temetés menetére, sem a szövegre, ami elhangzott, sem a rengeteg emberre, akik körülvettek és részvétükkel elárasztottak. Egy nagy űr volt számomra az a nap, ahogy utána az életemben is egy nagy űrt éreztem.

Ezer dolog kavargott a lelkemben. Apa egy éve ment nyugdíjba. Rengeteget dolgozott életében és most, amikor újra csak egymással foglalkozhattak volna, anyu elment. Nem így tervezte a nyugdíjas éveit.

Bátyám az esküvőjére készült, amikor két héttel előtte anyu elment. Ő sem így tervezte.

Nagymamám elvesztette huszonhét éves korában a nyolc hónapos gyermekét az édesanyjával együtt egy balesetben. Most is még csak 68 éves és már egy gyermeke sem él. Gondolta volna?

22 éves vagyok és meghalt az anyukám. Nem láthatom soha többé. Nem ölelhetem meg boldogan az esküvőmön, nem adhatom a kezébe a gyermekemet, nem láthatom együtt megöregedni az apukámmal boldogságban. És így állok én egy államvizsga előtt. Életem legnagyobb kihívása vár rám és így kell megtennem. Hogy minden napot a lelkemmel viaskodva próbálok túlélni, mindeközben tanulni, méghozzá nem is keveset.

Nem akartam, hogy a vizsgán a bizottsági tagok közül bárki is tudjon a gyászomról. Senkinek nem mondtam el, csak a csoporttársaimnak. Nem akartam, hogy ez befolyásolja a tanárokat a döntésben, azt meg főleg nem, hogy szánalomból osztályozzanak. Majd megteszem, ami tőlem telik.

Megkaptuk az újabb információkat, köztük a vizsga napját is megtudtuk, mert több csoportra voltunk osztva. Elállt a lélegzetem, amikor megláttam, milyen napra is esik az én diplomavizsgám napja: napra pontosan anya halálának egy hónapos fordulójára.

Nagyot dobbant a szívem, tudtam, hogy így még nehezebb lesz. A vizsga előtti napon a temetőben csak ültem ott mellette és beszéltem hozzá. Elmondtam, hogy mennyire hiányzik, és, hogy mindent megteszek, hogy büszke lehessen rám. Nagyon nehezen hagytam ott aznap a temetőt.

Eljött a vizsga napja és én voltam a sorban az első. A szakdolgozat védéssel kellett kezdeni, majd a tétel kihúzásával, felkészülési idő, azután a tétel felmondása. Nem éreztem az idő múlását, próbáltam koncentrálni. A zsebemben ott volt a szerencsemalacka, amit anyutól kaptam egyszer régen. Az Ő ékszerei voltak rajtam. A kosztümöt, amit viseltem, tőle kaptam, amikor főiskolás lettem, mert olyan büszke volt rám, hogy külön odafigyelt arra, hogy vizsgákon mindig csinos legyek.

Sok idő telt el, de én mégis rövidnek éreztem. Nem bíztam magamban, hiába voltam túl rajta.

Amikor mindenki levizsgázott, behívtak minket a terembe, hogy kihirdessék a jegyeket és a végső osztályzatot, ami a diplománkban szerepelni fog. Közölték, hogy először a szakdolgozat védés jegyét fogják mondani, azután a tétel elmondására kapott jegyet és végül a végső jegyet. Itt is én kezdtem a sort, időrendi sorrendben haladtunk. A nevem után a három érdemjegy, ami elhangzott: ötös, ötös, ötös.

Akkor még tudtam tartani, magam, de ahogy kiszabadultunk a teremből, a párom karjaiba borultam és sírni kezdtem. Sírtam, mert annyira boldog voltam, hogy vége, túl vagyok ezen a hatalmas nehézségen, és sírtam, mert anyu nem lehet itt, nem ölelhetem át és nem örülhet velem együtt.

A diplomaosztóm napján egy rokonom felhívott, hogy gratuláljon, és elmeséljen nekem valamit. Volt a főiskolán egy közös ismerősünk, egy tanárnő, aki a bizottsági tagok egyike volt. Az államvizsga után ismerősöm elmondta neki, hogy mi állt mögöttem, mi történt a mi családunkban nem sokkal azelőtt, amikor az államvizsgám megvolt. A tanárnő teljesen le volt döbbenve. Azt mondta, ezt a bizottságból senki nem tudta és rajtam sem látszott ebből semmi. Mai napig mondják, hogy hihetetlen számukra, hogy ezt hogyan tudtam megcsinálni. Én sem tudom erre a választ. Nagyon érzékeny ember vagyok és ezért nem is tudnám megmagyarázni, hogyan tudtam így tartani magamat. Örömöt ad viszont az, hogy végre bebizonyítottam magamnak, hogy erős vagyok, és úgy államvizsgáztam kitűnőre, hogy csak a tudásomat figyelték.