Vissza akarom kapni azt, ami elveszett!

Aki az előző cikkeimet elolvasta, pontosan tudja milyen lelkiállapotba kerültem, amikor 22 évesen elveszítettem életem legdrágább kincsét, az édesanyámat. Ez olyan szintű pszichés zavart okozott bennem, hogy a halála után jó pár hónapig képtelen voltam a szexuális együttlétre.

A párom türelmes volt és teljes mértékben átérezte a fájdalmamat.

Amikor elértem arra a szintre, hogy újra képes vagyok szeretkezni vele, teljesen más volt mint anya halála előtt. Az első alkalmak nehezek voltak. Az aktus közben édesanyám arcát láttam magam előtt, elélvezni képtelen voltam - nyilván - és minden aktus után sírnom kellett. Ez az időszak aztán elmúlt.

Jött a mostani időszak ami már sajnos elég régóta tart. Körülbelül másfél-két éve. A mostani együttlétek száma havi 1-2-re csökkent és akkor sem elégülök ki. Sőt, képtelen vagyok izgalmi állapotba jönni. Az előjátékot kényszerként élem meg, magát az aktust pedig úgy, hogy "csak legyek gyorsan túl rajta". Nem izgat fel, ha a partnerem simogat és én sem tudom simogatni őt (bár korábban is csak ő volt aktív a szexben minden értelemben).

Sosem hiányzik a szex, nem hiányzik a testiség. Sosem kívánom meg őt, ha hozzábújok. Ha van is szex, kényszerrel csinálom. Régen ha a szexre gondoltam, jóleső, bizsergető érzés fogott el, ma ha rá gondolok semmit nem érzek. Síkosítót használunk, ebbe azért mentem bele, hogy legalább neki jó legyen.

És most egy kicsit róla (mert sajnos az ő részéről is vannak negatív irányba változások): rajta ugyanezt a kényszert érzem. Igyekszik felizgatni és a végén mindig megkérdezi, jó volt-e. Figyelmes, de mégis azt érzem, neki sem jó így. Ugyanúgy kényszeresen áll hozzá, néha ásít közben. Az egészet egy néha-néha teljesítendő feladatnak érzi.

Egyszer leültem vele megbeszélni. Elmondtam mindent, amit itt leírtam (mindig őszinték tudtunk lenni egymáshoz). Izgultam mit fog szólni, de nem bántódott meg. Érezte és érzi ő is, hogy nem jó ez így. Ő a munkahely miatti fáradtságra hivatkozott és az én gyászomra. Azt mondtam, a haláleset két és fél éve történt, ha emiatt még mindig szorongok, az már nem normális szerintem! Elmondtam neki azt is, hogy ha megnézek egy szexuális töltetű filmet, benedvesedem. Tehát nem vagyok abszolút érzéketlen, csak ő nem tud felizgatni. Miután ezt megbeszéltük, a lehető legtöbb módon megpróbált kényeztetni, izgatni, amitől régebben már totál izgalomba jöttem, most mégis olyan voltam mint egy fadarab...

Egy kicsit az is kiábrándít hogy mindig megkérdezi, mit csináljon. Persze, azt szeretné ha nekem minden jó lenne de akkor is zavar, hogy nem irányít, hanem azt akarja, hogy én mondjam meg mit tegyen.

Szerintem kölcsönösen elhidegültünk egymástól valamilyen szinten, mert mindkettőnk látja hogy valami nem oké, de nem teszünk azért, hogy megváltozzon. Megpróbáltuk, nem sikerült és itt megrekedt a dolog. Kérlek segítsetek, mit tehetnénk!