Létezik igazi szerelem

Idén októberben volt az első beszélgetésünk 3. évfordulója. Egy társkereső oldalon ismerkedtünk meg, ahol én kb. fél napig voltam fenn.

Ő írt egy rövid levelet, amiben elkérte a telefonszámom. Mikor megadtam, azonnal elkezdtem "verni a fejem a falba". Egy kicsit sem szép fiú volt a képen. Ezzel is kezdtem aznap este a beszélgetést: "nem tetszel, de azért beszélgethetünk." Ez a beszélgetés este 8-tól hajnali 3-ig tartott.

Egy hét múlva randiztunk először. Délután 2-re volt megbeszélve a találkozó. Szerencsére megkérdeztem, mivel fog jönni. A kép alapján nem ismertem volna fel. Az autóból egy nagyon helyes, kék szemű, ápolt, jól öltözött fiú szállt ki. Elvitt egy étterembe és addig beszélgettünk míg egyszer csak észrevettük, hogy már lekapcsolták a lámpákat. Hazamenni még egyikőnk sem akart, ezért elmentünk sétálni (éjszaka!) kiültünk egy sziklára, aztán hajnali 4-ig beszélgettünk az autóban.

Ezután nehéz 2 év következett. 50 km volt köztünk a távolság. Mindketten reggeltől estig dolgoztunk, csak hétvégén tudtunk találkozni, akkor is sokszor csak vasárnap. Nagyon sokat szenvedtem ebben az időszakban, de közben nagyon boldog is voltam, hogy megtaláltam Őt.

Mindig ilyen társra vágytam. Kedves, figyelmes, megértő és ami a legfontosabb, imád engem. Szinte már rajong értem. Pedig elhihetitek, nem vagyok tökéletes, sem kívül, sem belül. Ennek ellenére Ő gyönyörűnek lát és úgy szeret, ahogy vagyok. A második évben már nagyon nehéz volt úgy vele, hogy mégis nélküle. Ezt többször szóvá is tettem. Soha nem haragudott rám ezért.

Tavaly egy szép nyári napon elvitt abba az étterembe, ahol az első randink volt. Azt mondta azért, mert olyan ritkán vagyunk együtt, hogy szeretne minden együtt töltött pillanatot boldoggá tenni számomra. Az étteremben már feltűnt, hogy kicsit furcsán viselkedik, mintha zaklatott lenne valamiért. Ebéd után szerettünk volna elmenni templomba de addig még volt időnk ezért felmentünk arra a sziklára, amin az első találkozásunkkor beszélgettünk. Egyszer csak megkérdezte mit mondanék, ha megkérné a kezem. Erre én azt mondtam, hogy majd ha megkéred, válaszolok. Erre elővett egy kis dobozt a zsebéből, letérdelt és megkérte a kezem. Természetesen igent mondtam és mindketten sírtunk a boldogságtól.

Karácsony óta együtt is lakunk, továbbra is boldogan. Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy egy ilyen jó embert kaptam a sorstól, de azóta boldog vagyok és hálát adok a jó Istennek, hogy nekem ez megadatott.

Mindenkit arra bíztatok, hogy ne adja fel. Mindannyiunknak megvan a másik fele valahol, csak nem mindig könnyű megtalálni.