Küzdelem

„A küzdelmet vállaló ember lelkileg is megsebesülhet.”

/Balczó András/

A legérdekesebb történetek olyan pillanatokból kerekednek ki, amik mások számára talán jelentéktelenek…

Gyorsétterem, tömeges sorban állás, egy félreeső hely az udvari padon. Egymással ülünk szemben, ő meg én. Ismer. Tudja, hogy milyen gondolataim vannak, mert megosztom vele.

Egy darázs. A sors odarepítette, pont oda, ahol mi is ülünk. Cikázik körülöttünk, majd mit sem sejtve berepül a kiürült kólás pohárba. Belegyűrve a sok papír, amik az előbb még a hamburgereket rejtették. Számára még érdekes dolog.

Aztán fordulat. Rácsukjuk a tetőt, mert valamiért félünk tőle. Talán a gyermekkori csípések, a szülők féltő intelme miatt.

Már csapdában van. Egyik lába beszorul a pohár és a fedele közé. Küzdeni próbál. Nem adja fel. Hosszas kínlódás után lerágja a beszorult lábat. Megcsonkítja önmagát.

Csak én látom. A körülöttem lévők nem foglalkoznak ezzel a parányi élettel. Én láttam, hogy küzdött. Mindent megtett. Az életéért.

Szabad. A teste a lábától mindenesetre igen. Ő még a lezárt pohárban maradt. Látom a haláltusát, ahogy menekülni próbál. Mintha nagyítón át szemlélném. Minden mozdulata, a papírok minden gyűrődése mélyen bevésődött a tudatomba. Nem tudom kitörölni.

Őrlődöm. Éjszaka is a szemem előtt látom a haláltusát. Gyilkos lennék?

De a darázs továbblendít. Mi, emberek is sokszor kerülünk életünk során szorult helyzetbe. Hozunk azonban ekkora áldozatot? Csonkítjuk önmagunkat?

Testünk egy darabjának elvesztése sok formát ölthet. Jelen van a kapcsolatainkban, sőt a szerelemben is.

Gyakran előfordul, hogy a párkapcsolatokban a felek irányítják, alakítják egymást. Igyekeznek saját képükre, vagy legalábbis számukra elfogadhatóvá formálni a másikat. De van egy pont, ahonnan már nem megy. Nem hoz semmi változást. Megrekedünk egy bizonyos szinten.

Ez lehet magasabb, vagy alacsonyabb szint, mint ahonnan indultunk. Azonban minden lépés a fokok között „csonkulást” eredményez. Mindkét fél számára.

A változások a lelkünkben kezdődnek. Teljesen kivetkőzünk önmagunkból, kiszakítjuk lelkünk egy darabját, vagy nagy küzdelmek árán megőrizzük önmagunkat. Mindezt a másik kedvéért. Nem magunkért.

Ha ezekben a küzdelmekben a kezünket, a lábunkat nem is veszítjük el, a lelkünk sérülhet. Azt pedig csak az életünk tudja eldönteni, hogy csonka testtel, vagy csonka lélekkel jobb-e élni…