Egy ducus sirámai egy butik kirakata előtt
Nem vagyok nádszálkarcsú, ez tény. Igen, erről én is tehetek. Mert hát miért is nem tudok ellenállni egy finom sütinek, vagy egy kis mogyorós csokinak? És igazán izzadhatnék heti 3X 2 órát (minimum!) valamilyen kondicionáló tornán, futhatnék reggelente...
De végül is már elfogadtam magam olyannak, amilyen vagyok. Nem vagyok túlzottan elhízva, ami esetleg káros lenne az egészségemre, csak épp nőiesen teltek az idomaim.
Akkor azonban, mikor valamilyen új ruhadarabbal szeretném meglepni magam, bajban vagyok. Szeretnék divatosan öltözni, az alkatomnak - és legfőképp az ízlésemnek - megfelelő ruhadarabokat viselni.
Elindulunk tehát vásárolni - általában valamelyik barátnőmmel, hisz jobb, ha más is látja rajtam azt, amivel ruhatáram szeretném gyarapítani. És már az első butikban szembesülök azzal, hogy valami nagyon nem stimmel velem. Az én méretemben egyáltalán nincs semmiféle ruhadarab ott. Ők csak normál méreteket tartanak. És ez ismétlődik még jó néhányszor...
Erről szól az írás - talán másnak is ismerős lesz a helyzet.
Egy ducus sirámai egy butik kirakata előtt…
avagy: vissza nekünk Rubenst!
A jó isten nem szűkölködött a nyersanyaggal, mikor engem teremtett. Receg imitt-amott egy kis hájacska.
Nem mondom, ifjabb koromban kínoztam magam fogyókúrával, különféle edzésekkel, de látványos eredménye nem lett. Végül megtanultam elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok. Akár azt is mondhatnám, jól érzem magam a bőrömben.
De nem mondom! Legalábbis olyankor nem, ha valami új ruhadarabot szeretnék magamnak vásárolni.
Nem szeretek egyedül „shoppingolni”, a barátnőimmel együtt járunk bevásárló-körútra. A forgatókönyv rendszerint meglehetősen egyhangú:
Megérkezünk egy plázába, a vásárlás lázában égve. Kirakatnézegetés, majd belépünk az első butikba. Két nádszál-karcsú, festett szőke, tip-top hölgy fogad bennünket tűhegyes műkörmökkel, kedvesen érdeklődve, mi járatban vagyunk.
Közlöm velük, hogy egy divatos felsőt szeretnék, aztán a méretem is megadom. Az egyik hölgyike arca halottsápadttá válik, a másik kis híján leszédül a tűsarkairól. Nagy nehezen valamelyiküknek sikerül ellehelni, hogy ők bizony ekkora méretet nem tartanak.
Gyorsan a barátnőmhöz fordulnak (aki legalább egy tízessel könnyebb nálam), és fülig érő szájjal ajánlják neki a jobbnál jobb blúzokat, tunikákat. Itt még lelkes vagyok, segítek a válogatásban.
Jön a következő butik. A történelem megismétli önmagát. Csinos eladó kedvesen érdeklődik, méretmegadás, lesápadás (most már én is), ekkora méretben semmijük sincs. És ez még vagy háromszor…
Persze van megoldás. A molett-butikok. Divatos holmik, a méretek is megfelelőek… na de az áraik! Nem az én pénztárcámnak való. Marad a turkáló, a használt ruha.
Persze tudom, nem a ruha teszi az embert. De: Vedd fel a jelmezt, és a szerep már adódik hozzá!- írta Ancsel Éva filozófusnő. És ha nincs az én méretemben?
Azért még látok fényt az alagút végén. Talán eljön majd az az idő, amikor nem a reklámok, a semmiből lett, a semmibe tartó celebek határozzák meg az emberek ízlésvilágát. A „szép” nem lesz szinonimája a „sikeres” szavunknak.
Addig is hajrá, belső kisugárzás!
Írta: Gabci68, 2012. augusztus 8. 09:08
Fórumozz a témáról: Egy ducus sirámai egy butik kirakata előtt fórum (eddig 728 hozzászólás)