Drága Mama

Ideje volt elgondolkoznom azon, hogy rossz pályát választottam, mármint ha a párra lelés esélyeit nézzük. A pedagógus elnőiesedett szakma. Már a főiskolán is csupa csajszi vett körül, aztán ez már csak így maradt a munkahelyemen is. Flört kollégával, kilőve! Valahogy mindig is az ellenkező nem vonzott.

Eljártam én szórakozni, de 7 barátnőmmel egyetemben. Melyik épeszű pasi lép oda 8 nőhöz, hogy az egyikkel közölje, bejön neki? Nem akadt ily merész lovag.

40 évesen aztán (nem minden rábeszélés nélkül) úgy döntöttem, legyen, aminek lennie kell, regisztrálok a net egy (aztán később kettő, három stb.) társkereső oldalán. Az első nagy tanulság az volt, hogy végre igazán megértettem a következő szólást: nagy az isten állatkertje, de alacsony a kerítés. Amelyik hölgytársam szeretne jókat kacarászni, javaslom az ilyen oldalak böngészését!

Már-már feladtam a dolgot, mikor jelentkezett egy - a képe alapján legalábbis - egészen embernek látszó jelenség. Levelezni kezdtünk, és én egyre inkább úgy éreztem, van ebben a férfiban valami, ami talán el tudna varázsolni. Nem igazán a külseje fogott meg, bár a mosolya nem volt átlagos. A gondolkodásmódja vett le a lábamról. Annyira értett a nők nyelvén! A leveleiben mintha csak a saját gondolataimat olvasnám vissza. A házasságról alkotott véleménye is teljesen egyezett az enyémmel.

Viszont találkozóra sohasem célzott. Addigra én már annyira a föld fölött jártam (kb.3 méterrel), hogy ez fel sem tűnt - egy ideig. Aztán kezdtem furcsállani a dolgot. A barátnőimmel is megtárgyaltuk, hogy egy hús-vér pasi azért nem csak lelki életet szokott élni.

Végül is én voltam az, aki felvetette a személyes találkozó gondolatát. Egy étteremben beszéltük meg a randevút, gondolván, ha tán nem jövünk be egymásnak, akkor is elmondhatjuk, hogy legalább egy jót vacsoráztunk.

Izgatottam készülődtem. Fodrász, kozmetikus, volt minden. Még egy új ruhával is megleptem magam, bár ennek a pénztárcám nem igazán örült. Mondhatják nekem, hogy a valódi szépség belülről fakad! Megfelelő összeg ráfordításával rút kiskacsából is hattyú válik! Nekem is sikerült egész dögösre feljavítani magam. Még egy megelégedett pillantás a tükörbe, és aztán hajrá!

Ő már az étterem előtt várt. Megismertük egymást, hisz sok képet láttunk egymásról. A mosolya élőben még csibészesebb volt.

Beléptünk, és elkezdődött egy (majdnem) tökéletes este. Kedves volt, figyelmes, igazi úriember. Lesegítette a kabátom, kihúzta nekem a széket…nem is emlékszem, mikor volt ilyenben utoljára részem. Talán azért, mert még sosem?

Akkor kezdett furcsává válni a dolog, mikor immáron harmadszor kért elnézést, mondván, hogy a mosdót kívánja felkeresni. Desszert közben konkrétan tíz percre tűnt el. Arra gondoltam, ha izgulok, az én emésztésem is meglepő dolgokra képes.

Befejeztük a vacsorát, felsegítette a kabátom, és kiléptünk az étteremből. Olyan boldog voltam, hogy legszívesebben körberepültem volna a kerületet. Álltunk egymással szemben, és éreztem, hogy most, igen, most fog elcsattanni az a csók, amikről eddig csak kiégett háziasszonyoknak szóló füzetecskékben olvastam, és meglehetősen kétségbe vontam létezését.

Megfogta a kezem…és itt meg is állt. Kérte, hogy kövessem az autójához. Talán rögtön a lakására visz? - gondoltam. De nem bántam, hisz már teljesen levett a lábamról.

A kocsihoz érve kinyitotta az anyósülés felőli ajtót és a szó, hogy „anyósülés” valódi értelemet nyert.

Egy idős hölgy ücsörgött ott, meglehetősen unott arccal. Álmaim férfija pedig lelkesen bemutatta:- „Drágám, ő itt az édesanyám. Eljött, mert látni szeretett volna téged. Azért álltam fel az asztaltól olyan gyakran, mert tájékoztatnom kellett őt a fejleményekről. Tudod, a barátnői teletömték szegény fejét mindenféle kalandornőkről, akik a net segítségével hálózzák be áldozataikat. De ne aggódj, rólad azt mondta, bár kicsit molett vagy, de anyának jó leszel!”

Ha rajzfilmfigura lennék, pocsolyává folytam volna. Így kénytelen voltam saját - bár kissé remegő - lábaimon távozni valami átlátszó kifogásra hivatkozva. Soha többé nem válaszoltam a lovagom méljeire, hívásaira.

Hosszú időbe telt, míg újra képessé váltam keresgélni. Azóta az első kérdésem mindig az: „És a kedves mama? Él még?”