Mert mindenki rohan...

Millió ember. 7-kor már mindenki siet, rohannak, mindenki gondterhelt, rideg, embertelen, személytelen… próbálok elkapni egy egy szemkontaktust, érdekes, az emberek nem szeretnek a másik szemébe nézni, vajon miért? A szem a lélek tükre… No mindegy. Sorszámot húzunk, lassan halad a sor. Közben rohan az élet tovább… rohan mindenki valahova. Ki erre, ki arra az osztályra. Egy néni segítséget kér. Nem tudja, hogy kell sorszámot húzni, segítek neki. Örül, mosolyog és hálás érte, megköszöni és beáll ő is a várakozók kígyózó sorába.

Sorra kerülünk aztán indulás egy osztályra, ahol is ott az orvosom, lát, észreveszi, hogy ott vagyunk, szemkontaktus megvolt. Köszönök neki, válasz semmi… nincs köszönés. Rendben. Kétszer is elmegy mellettem, majd kis idő múlva visszajön, odalép hozzám. Mit akarok? Mondom, eredményt hoztam. Erre: menjek egy másik épület másik szintjére egy másik ajtóhoz. Ő is majd odamegy. Oké! Megyek. Odaérünk. Egy néni várakozik ott. Mosolygós, halk szavú, kicsit nagyothalló. 70 év körüli. Beszélgetünk kicsit, elmondja, 5 éve jár ide, és nem fogadta el az orvos által felkínált kezelést 5 évvel ezelőtt. És most áttét lett neki. De kezelést most sem fogad el, csak afféle injekciót. Kemóhoz hasonlót. Soha nem mertem volna ezt megtenni, de ez egy másik történet, térjünk vissza a nénihez.

Ő volt ott egyedül. És én. Majd szépen jöttek sorba a betegek, ki beutalóért, ki eredményért. Meleg van. Iszonyúan. Nincs levegő. Nagyon sokan jöttek, elmentek… és mi még mindig ott várakoztunk. Már vagy háromszor kicserélődött az összes ember. Egy kb. 45 év körüli nő az édesanyjával várakozott. Velünk együtt már ők is igen régóta ott voltak. De csak várakoztunk. Mindhiába.

A nővér sorba szólítja az embereket. De minket nem. A néni nem ült le, végig a falnak dőlve támaszkodott. Fájdalomtól remegett és folyt róla a víz, de nem ült le. Sokan hangot is adtak a türelmetlenségüknek, mind-mind 55-75 év körüliek lehettek. Amikor kijött a nővér és újabb és újabb beteget hívott be, odaléptem hozzá, mondtam neki, kértem, hogy adjon másik időpontot, mert nekem mennem kell, a gyermekeim várnak itthon… ekkor már 2 órája várakoztunk. A válasz ez volt: nem ő dönti el, hanem az orvos, ki jöjjön be. De mondom másodikként voltam itt! Azt mondta rendben, megmondja a dokinak. Eközben néni csak hallgatott, némán tűrt kb. két és fél óra várakozás után, már nem bírta tovább… elkezdett sírni, zokogni, mert a lánya sietett volna már haza, mert mennie kellett volna délutánra dolgozni, mert nem került még mindig be.

Mert ilyenkor a tehetetlenségtől az ember nyűgnek érzi magát, amikor a szeretteit húzkodja, holott nem így van. De ezt egy beteg embernek elég nehéz elmagyarázni. Ismerem az érzést…… A néni csak sír, fájdalmai vannak és a legszörnyűbb az egészben, hogy senki, de senki nem engedte volna maga elé az idős nénit… Mindenki csak bámulta. Undorítóak voltak! Elkezdtem beszélgetni a nénivel. Elmesélte mi történt vele. Miért nem tud leülni, elmesélte, hogy majdnem meghalt miután elküldték a sürgősségi osztályról, mondván semmi baja. Rosszul lett. 3 óra alatt megmérték a vérnyomását és hazaküldték, addig kint feküdt a már jól ismert folyóson a járó betegek között… nagyon megalázó! Közben megnyugodott kicsit. De miután még mindig nem került sorra, ismét zokogásba kezdett, eközben sorba mentek be az emberek és senkiben nem volt annyi érzés, hogy előre engedje ezt a nénit. Kijött a nővér. Szólít engem, erre azt válaszolom: NEM LEHETNE, HOGY EZ A NÉNI BEMENJEN MÁR? Mert rosszul van! A doki kikiabál: - Jöjjek én be! Bemegyek, de mondom, rosszul van a néni kint! Azt mondta a doki, utánam ő jön már. És mivel engem hívott, nekem kell bejönni! A ROHADT ÉLETBE! HÁT EMBEREK VAGYUNK NEM? Ennyire nem lehet tekintettel lenni a másik emberre? Ennyire nem törődik még az orvos sem azzal, hogy kint már rosszul van egy betege? Atya ég! Hol vagyok? El akarok menni innen, minél előbb, annál jobb.

Megkaptam a következő beutalóimat és már viharzottam is ki, kb. 2 perc alatt, hogy a néni be tudjon már jönni, pedig lett volna pár kérdésem ehhez a „kedves” orvoshoz, de most nem tartottam fel, mert másnak sürgősebb volt, mint nekem. Majd felteszem máskor a kérdéseket. Ráér ez most. A néni végre bement. Közel 3 órát várakoztam.

De ez mind eltörpül amellett a szánalmas viselkedés mellett, amelyet embertársaink iránt tudunk tanúsítani. Mind az orvos és mind a várakozó, sokkal jobb egészségi állapotban lévők részéről. Borzasztó, hogy emberek nap mint nap gyógyítanak, így ilyen embertelenül, személytelenül, rohanva, mert mindig mindenki siet, nem érünk rá élni, még akkor sem ha betegek vagyunk…

Köszönöm, hogy elolvastad.

Napsugár